Üzenet ötven év távlatából

Olvasom a hetvenes évek elején írt hírlap cikkeket. Olyan kollégákét, akikkel később még együtt dolgozhattam. Emlékszem, ahogy kattogott az írógép a folyosó végi szobában – készült az utolsó mohikán papírra vetett írása. Tőle még elfogadta a szigorú szerkesztő, mindenki mástól már számítógépes változatot követelt. Emlékszem még, ahogy a sötét szobában születtek a fényképek, benyitni oda nem volt ildomos. Más volt a tempó, más volt a leírt szó súlya, a kattintott fotó értéke. Nem példálózom, hiszen a világ folyamatosan változik, megy a maga útján. Tarthatunk vele, kereshetjük benne az új értékeket, de fájlalhatjuk is az elvesztetteket. De azóta is alkotunk, kutatjuk a történeteket, melyek papírra érdemesek. Vajon a 2070-es években is lesz mire, kire emlékezni?