Csonki István: aki „vizesnek” adta el a lelkét

Pályafutása kezdetén még kacérkodott más karrierálmokkal is, ám mégis úgy alakult, hogy a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság lett élete első és utolsó munkahelye is egyben. Ritka manapság az ilyen. Konkrétan itt, a fehérvári igazgatóságon kezdte a pályáját?

− Igen, 1983. szeptember 1-jén. Előtte egy évig az igazgatóság ösztöndíjasa voltam, ahová anno Karászi Kálmán vett fel engem. Mire érkeztem, ő már nyugdíjba ment, de tény: ez az első és utolsó munkahelyem.

Milyen pozícióba érkezett először? 

− Mérnökként kezdtem az árvízvédelmi osztályon, de szerencsém volt, mert valamiért Kálmán bácsi kiemelt mérnöki státuszba vett, ami azt jelenti, hogy nem a kezdő mérnöki fizetést kaptam, azaz 3200 forintot, hanem kicsit többel, 3300 forinttal kezdtem. Ez jelentős összeg volt, még ha ma már kicsit nevetségesen is hangzik, de akkor azért kiemelt fizetésem volt. Így kezdtem meg a Karászi Kálmán által meghonosított úgynevezett mérnök óvodát. Ennek az volt a lényege, hogy a fiatal mérnököket különböző helyekre, osztályokra, egységekhez helyezték el. Erre szükség is volt, hogy megtanulják a szakmát, hiszen az igazgatóság Fejér, Veszprém és Tolna megyével az ország legnagyobb működési területtel rendelkező szervezeti egysége volt. Ebben az óriási rendszerben kellett megismerni, hogy ténylegesen mire alkalmas egy fiatal mérnök, mihez van kedve, mihez érez affinitást. Így vándoroltam én is az igazgatóságon belül: voltam árvizes ügyintéző, vízrendezési ügyintéző és tószabályozási ügyintéző. A sors végül úgy hozta, hogy előbb-utóbb csoportvezető lettem, majd osztályvezető. Tehát klasszikusan végigmentem a ranglétrán, amely szükséges volt ahhoz, hogy megismerjem az egész igazgatóság működési területét és működését. Később műszaki igazgatóhelyettes lettem, majd 21 évvel ezelőtt az igazgatói pályázaton engem választottak.  

S azóta is rendületlenül igazgatta − egészen 2024 szeptemberéig − a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóságot.

− Igen, s ez az időpont valódi keretbe foglalta a pályafutásomat. Talán a most szeptemberre még mindenki emlékszik: a dunai árvíz elleni védekezés ideje volt. Nagyon megható volt, ahogy ebben a fennforgásban, amikor az árvízvédelmi törzs az igazgatóságon berendezkedve dolgozott − itt volt mindenki a munkaügytől a személyzeti osztályon át az ügyeletig −, engem a nagyteremben fogadtak a 65. születésnapom alkalmából. Szeptember 20-a volt, épp Bátáról jöttem vissza, ahol a védekezés műszaki irányítója voltam. Amikor beléptem, hirtelen tele lett a terem emberekkel. Aki itt az igazgatóságon volt beosztva és aki ügyeletben volt, mindenki odajött, és egy hatalmas tortával köszöntöttek fel. Tényleg nagyon megható volt az egész. Utána természetesen folytatódott a munka tovább. Érdekes, hogy amikor kezdtem '83-ban, pont a mostani helyzete ellentéte volt: nagyon alacsony volt a vízállás a Dunán, ezért a paksi hidegvíz-csatornát az atomerőműnél le kellett zárni, szivattyúval emeltük át a hűtővizet. Így került hát a "kis vízzel” – „nagy vízzel" keretes szerkezetbe az én 41 évem.

Ebben a keretben mégis mik voltak a legfontosabb mérföldkövek, akár abból a szempontból, hogy mi volt a legnehezebb feladat, vagy mi volt a legnagyobb eredmény országos, illetve megyei szinten? 

− Nagy szerencsém volt abban, hogy ebben az úgynevezett kultúrmérnöki hivatásban − mert hiszen a vízépítő mérnök az − minden fontos területet sikerült végigjárnom a 41 év alatt. Nem tudom, nem igen hiszem, hogy valakinek még megadatott ez a szerencse! Ott lehettem a 2000-es évek nagy tiszai árvizeinél, a dunai védekezéseknél, a belvízvédekezéseknél és a vízminőségi kárelhárításoknál is, melyben a balatoni angolnapusztulás volt az egyik véglet, a kolontári vörösiszap-katasztrófa a másik. Szerencsém volt olyan szempontból is, hogy nagy beruházásokat irányíthattam: ha csak itt, a megyében nézem, a Velence-tavi partfal-rekonstrukciót, a fehérvárcsurgói tározó felújítását, a Váli-víz és a Szent László-patak szabályozását  is vezethettem. Kitekintve a megyéből pedig részt vehettem az új siófoki nagy leeresztő műtárgy létrehozásában is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy két olyan csodával tudtam 41 évig foglalkozni, mint a Balaton és a Velencei-tó. Fantasztikus élményeket adtak nekem!

Ez a 41 év most azért mégsem zárult le, ahogy látom, hiszen itt találkozunk a vízügyi igazgatóságon. Hogyan folytatódik?

− Általában úgy szoktak nyugdíjba menni az emberek közalkalmazottként, hogy amikor kellő hosszúságú időt eltöltenek valahol, akkor nyugdíj előtt letöltenek egy úgynevezett „sétáló időt”, azaz szabadságot. Amikor betöltik a 65 évet, akkor pedig elbúcsúznak. Az én esetemben azonban Pintér Sándor belügyminiszter úr úgy döntött, hogy a sétáló időt csak ezt követően adja ki. Tehát én gyakorlatilag 65 éves koromig aktívan részt vettem mint igazgató az igazgatóság működésében, s most, 41 év munkaviszony után 8 hónap sétáló időt kaptam. Azaz május 18-ig még állományban vagyok, noha elméletileg fel vagyok mentve a munkavégzés alól. De egyrészt nehéz elválni az igazgatóságtól, legalábbis nekem nagyon nehéz. Megszoktam, hogy reggel felkelek, bejövök dolgozni, így pár hónapig még biztosan ugyanezt csinálom. Ezt az új igazgató, Horváth Angéla egyrészt kérte is tőlem, így segítek az átmeneti időszakban, másrészt részt veszek a folyamatban lévő nagyobb tervezési munkák koordinálásában. Egyik ilyen projekt tervezése, ami Fejér megyét érinti, pont év végéig tart: készítjük a pátkai, zámolyi tározó teljes rekonstrukciójának és felújításának a tervét. De a Balatonnal kapcsolatban is két tervezési munka koordinálása van folyamatban. De majd szépen lassan átállok erre a bizonyos nyugdíjas korra, amit még nem igazán értek, s nem tudom, hogy hogyan kell csinálni, de azért lesz, amit ebben az időszakban is aktívan folytatok tovább, sőt! Huszonöt éve vagyok ugyanis vízügyi igazságügyi szakértő, főleg a Balatont és a Velencei-tavat érintő ügyekben, illetve a „rázósabb” perek esetén kérnek fel. Ezen a téren tehát ezután többet tudok majd vállalni. 

Az új igazgatónő, Horváth Angéla, mondhatni, hogy az ön „nevelése”? 

− Ez talán kicsit nagyképűen hangzik, de ténylegesen erre a feladatra választottam őt ki, mert az, hogy itt valaki kívülről érkezve beüljön egy igazgatói székbe, nem működik. Karászi Kálmán bácsitól tanultuk meg ugyanis, hogy a legfontosabb mindig az: jó legyen ide bejönni, mert családias hangulatban lehet jó munkát végezni. Ehhez pedig mindenkinek el kell fogadnia a vezetőt. A jó vezető pedig alulról építi fel magát, mert így ismeri meg azt a több mint 350 embert, aki hozzánk tartozik. Ő éppen ilyen, s nem mellesleg Horváth Angéla volt az első női műszaki igazgatóhelyettes, most pedig az első női vízügyi igazgató az országban. 

Mi lesz a projektek lezárulta után? Mik a tervei? Szeret pecázni, utazni, de már látja, hogy mire fogja fordítani a plusz időt?

− Ma már két unokám van, a nagyobbik igényli is a közös programokat, a kicsi még kevésbé, hiszen pár hónapos. Tehát velük egészen biztosan több időt fogok tölteni. A horgászat szintén jó lenne, talán most több időm jut erre is, ám a kutyámmal egészen biztosan többet szeretnék foglalkozni. De a szakmát sem hagyom abba, hiszen úgy átitatott engem, hogy ebből nem tudok teljesen kiszakadni. Mert aki egyszer eladta a lelkét vizesnek, az vizes marad egész életében…