Fejér vármegyéből egy pekingi elitiskolába

Meghatódom, és magamban egy újabb piros pontot írok be abba a képzeletbeli jegyzetfüzetbe, ahová ázsiai utazásaimról gyűjtöm az értékeléseimet. Laosz, Kambodzsa, Vietnám, Burma és Thaiföld után most Kínában vagyok, és csaknem boldognak érzem magam ettől. Azonban a jólelkű kínai lány tévedése miatt elkések a találkozóról, hiába váltok szinte futólépésre az alkonyodó Peking üzleti negyedében, ahol az üvegtornyok és kőpaloták a többezer éves birodalom 21. századi erejéről árulkodnak. De feleslegesen aggódom, mert Izing Patrik egy cseppet sem ideges. Bár bizonyára a helyében én sem lennék az egy korsó habzó sörrel magam előtt, miközben a legjobb kínai és indiai ételek kínálata között válogatok. És egyébként is: csikung.          

De erről később. Kezet szorítunk, felmászok mellette egy bárszékre, és beszélgetni kezdünk. Megtudom, hogy Patrik 1981-ben született Bicskén, aztán Székesfehérvárra került, ahol majdnem hivatásos futballista lett belőle.  

– Gyerekként folyton fociztam, aztán 15 évesen a Videoton labdarúgó csapata Bicskéről elvitt Székesfehérvárra, ott őriztem a hálót 23 éves koromig. Simek Péter, Tóth Balázs jut eszembe, aztán Májer Lajos, aki az edzőm volt. Emlékszem egy srácra, a mosonmagyaróvári Kertész Balázsra. Ő mindenkinél tehetségesebbnek mutatkozott, lehetett volna a következő Détári, de azt kell, hogy mondjam, akkoriban jónéhány tehetséget cserbenhagyott az utánpótlás rendszere. Én is tehetségesnek bizonyultam, de talán nem rendelkeztem olyan lelkierővel, amilyennel egy 14 éves kapusnak rendelkeznie kellett volna ahhoz, hogy karriert fusson be. A Vasvári Pál Gimnáziumban érettségiztem, utána következett a Kodolányi János Főiskola, amely ma már egyetem. A Kodolányin angol-kommunikáció szakon végeztem, aztán diplomásként egy évig nem találtam munkát, ezért 2005-ben kimentem Angliába dolgozni, mint akkoriban oly sokan. Dél Angliában – mondjuk úgy –, a szegény ember Disneylandjében lettem fotós, gyerekeket fényképeztem beöltözött figurákkal. Aztán Londonba költöztem, egy nagyon jó kávézóban kaptam munkát: egészen addig, 26 éves koromig nem ittam kávét. Amikor az állásinterjún megkérdezték, hogyan kérem a feketét, azt válaszoltam, sehogy, erre megállt a papír a kezükben. „Micsoda? Na, üljünk le még egyszer, ezt akkor beszéljük meg újra.” De maradhattam, nyolc hónap telt el ott.

Peking azonban egészen más dimenzió, mint Anglia volt akkoriban a magyaroknak, és ezt mindketten tudjuk. Kínába nem lehet csak úgy elugrani, dolgozgatni kicsit, aztán hazatérni. Az ilyesmihez jóval erősebb hatás és döntés szükséges.

– Kiskoromtól fogva érdekelt a buddhizmus – adja meg a választ Patrik. – Nem tudom, hogyan és miért, de nem igazán találtam a magam helyét a világban. Aztán egy nap Robi, az idősebb testvérem hazahozott egy buddhizmusról szóló könyvet. Úgy 12 éves lehettem és elolvastam, ki volt Buddha, majd azt mondtam magamban, igen, ez tetszik, én ezt kerestem! Az olvasásból aztán gyakorlás lett, 18 évesen már csikunggal foglalkoztam, mára pedig csikung oktató lettem.

A csikung a taoizmus és a fő kínai hagyományok által a pszichológiai és a fizikai jólétre vonatkozóan kidolgozott ismeretek összessége. Tágabb értelemben az egészség megtartásának és fejlesztésének művészete, egyben tudomány, filozófia, gondolkodásmód és a világegyetemmel történő információ- és energiacsere módszere. A relaxáció, az öngyógyítás, az önművelés és a harcművészet céljából is alkalmazzák. A „csi” energiát, életerőt, a „kung” pedig művelést, gyakorlást jelent.

– A csikung kínai nagymesteréhez 2006-ban jöttem el tanulni – folytatja Patrik. – Először két hónapra, aztán 2008-ban három hónapra, majd a pekingi olimpia után ismét visszatértem, és itt töltöttem másfél évet. Kínai gyógyászatot tanultam, mellette angolt tanítottam, hogy meg tudjak élni. Amolyan félmunkaidős angoltanári munka volt, hasonló az otthoni nyelviskolákhoz, ők intézték el a vízumomat. Itt laktam 2010 februárjáig, aztán ismét hazautaztam, megpróbáltam otthon boldogulni, Magyarországon is angolt tanítottam. Végül gondoltam egyet, és 2015-ben ismét megpróbáltam Kínát. Úgy öt-hat munkára jelentkeztem, és mindenhonnan visszaírtak, hogy rendben, jöjjek, kellek. Kiválasztottam az egyik helyet és ide utaztam: az egy óvoda volt, ott tanítottam angolt egy évig. Életem legkönnyebb munkájának bizonyult, 16 ezer jüant kerestem, ami akkoriban úgy 7-800 ezer forintot ért, de körülbelül csak napi egy-két órát dolgoztam érte.

Ahogy Patrikot hallgatom, eszembe jut, hogy már néhány nap után feltűnt, milyen kevesen beszélnek Kínában angolul. Nyilván Patrik is tudhatta, mennyire hasznos lehet, ha megtanulja az ország nyelvét, ahol élni kíván. Már az első időkben elkezdte tanulni a nyelvet, talált egy tanárt, azóta is hozzá jár, mert nagyon szereti. Idővel sokat fejlődött a tudása, mára nagyjából középszintig jutott. Aztán beütött a szerencse, a váltás, amely a korábbiaknál is jobban igazolta Kínával kapcsolatos elvárásait.

– Három szempontnak kell megfelelni ahhoz, hogy valakit felvegyenek egy nemzetközi iskolába. Legyél angol anyanyelvű, angol anyanyelvű országból származzon a diplomád, legyen oktatói tapasztalatod. Nekem egyik sem volt. Egy magyar férfi, Gyuri az Egyesült Államokban élt, ott ilyen iskolákban dolgozott. Eljött Kínába a családjával, itt is tanított. Követségi foci alatt összejöttünk egyszer, és amikor elmesélte, hol dolgozik, azonnal érdekelni kezdett a lehetőség. Egy ilyen helyen tizenkét hónapot fizetnek, nagyjából van három hónap szabadság, fizetik a lakást, a repülőjegyet, a biztosítást, és a többit. Ez remek csomag így egyben, ezért nagyon sokan megpróbálnak ilyen helyen munkát vállalni, de ehhez sokat is kell dolgozni. Aztán egyik nap Gyuri felmondott a suliban, de úgy, ahogyan nem szabad: a tanítási év utolsó napján. Az ilyen iskolák elképesztő módon profik. Ha nekem lejárna a szerződésem a tanév végével a jövő nyáron, már most megkérdeznék, maradok-e, és ha nem, azonnal elkezdenék keresni az utódomat, a legmegfelelőbb tanárt a helyemre. Több hónapos procedúra megtalálni a legjobb embert, márpedig az ilyen iskolák a legjobbat akarják. Ám Gyuri felmondott az utolsó napon, mert talált egy lehetőséget Horvátországban, igaz, azóta már Szaúd-Arábiában van. Szóval jött és mondta, búcsúzok Patrik, megyek. De előtte még átküldte az életrajzomat az iskola vezetésének. Ők pánikban voltak, felhívtak, és megkaptam az állást. Aztán online módon, két év alatt elvégeztem egy amerikai mesterképzést: sokba került, de megéri az ilyesmi, ha az ember be akarja magát biztosítani.

Patrik jelenleg egy híres, világszínvonalú, óvodától a gimnázium végéig tartó oktatási intézményben, a Western Akademy of Beijing-ben dolgozik. Azt mondja, szinte vicces, milyen korán hallott már erről az iskoláról. Utolsó budapesti albérletének egy Kevin nevű amerikai volt a főbérlője, aki egy amerikai iskolában tanított a magyar fővárosban. Kevin azt mondta neki: „Patrik, egy tanácsom van Kínával kapcsolatban, próbálj meg a WEB-ben dolgozni. Az az egyik legjobb iskola a világon, nagyon híres a művészeti oktatás, a színházi képzés.”

– A Covid-járvány időszaka itt nagyon nehéz életet hozott, három évig nem tudtam hazamenni – beszél az érem másik oldaláról Patrik. – Háromnaponta kellett tesztelni, minden sarkon állt egy bódé, sorba kellett állni öt percet, fél órát, mikor mennyit. Minket, tanárokat minden második nap ellenőriztek, ezt nálunk az iskola helyben intézte, de egyébként létezett egy applikáció, be kellett szkennelni egy jelet, amit minden kapunál látott a biztonsági őr. Ha ez nem történt meg, sehová sem lehetett bemenni. Azt se tudtuk, mikor lesz ennek vége, aztán azért vége lett. Abban az időszakban történt... A korábbi munkahelyemen, egy kéttannyelvű kínai oktatási intézményben azt mondtam, vagy munkát kapok Kína három legjobb iskolájában, vagy befejezem itt, bármennyire szeretem az országot. Sikerült, most kezdtem a harmadik tanévet és imádom, bár nagyon sokat kell dolgozni. Szerintem szakmailag nincs feljebb egy tanárnak.

Patrik megjegyzi, mindez olyan volt, mint amikor annak idején Bicskéről leigazolta a Videoton, és helyet kapott volna a fehérváriak kezdő csapatában, ahová a valóságban sajnos nem jutott be. Aztán tovább mesél az iskolájáról, szerinte fantasztikus hely azzal együtt, hogy rendkívül multikulturális az egész környezet. Patrik szinte lelkendezik, miközben a pub üvegje mögött elsuhannak a kínai autók a késő délutáni forgalomban.

– A diákok nagyjából egyharmada ázsiai származású, a többiek szülei a különböző nagykövetségeken vagy gazdasági képviseleteken dolgoznak, ezért nálunk a biztonságot is rendkívül komolyan veszik. Nagyon drága a tandíj, körülbelül 25 millió forintot kell fizetni egy évben tanulónként, és van 1400 diákunk. A kínaiak közül a legtehetősebbek gyermekei járnak ide, de a nemzetközi diákok szülei nem feltétlenül gazdagok. A nagy cégek és követségek csomagjában szerepel, hogy fizetik a gyermeked oktatását és három top iskola közül választhatsz. Pekingben három ilyen iskola van, az egyik amerikai, a másik a brit, a harmadik a miénk, a nemzetközi. A külföldi diákok tehát nem feltétlenül gazdagok. Látszik abból, hogy amikor megkérdezik, melyik egyetemet ajánlom nekik az Egyesült Államokban, és amikor mondok ötöt, akkor az a válasz, hogy oké, de az 400 ezer dollár egy évre, annyit ők nem tudnak fizetni. A kínai gyerekek szülei ugyanerre azt mondják, nem gond. A Lamborghini-től kezdve minden áll a parkolóban, amikor várják a gyerekeket.

Így aztán az élet anyagi részére terelődik a szó. Patrik elmondja, hogy a kínai gazdaság nagyon erős, de 2016-tól lefelé halad, és az utolsó egy-két évben nagyon érezni ezt. Van pénz, de már nem annyira költenek az emberek, mert úgy látják, nem biztos, hogy jövőre is olyan lesz minden, mint korábban volt. Patrik egy látványos példát említ: a nagy divatcégek például csökkentik az üzleteik méretét, mert nem költenek az emberek annyit, mint azt előtte tették.

– Az egyetlen, ami másnak tűnik a 2008-as amerikai gazdasági válsághoz képest, hogy itt nem történt meg a bankrendszer látványos bedőlése. Elmaradt az a pillanat, mint amikor eltörik a pohár. Kínában szép csendben mentek végbe a folyamatok, de attól még lényegében ugyanaz következett be az ingatlanpiacon, mint amit láttunk az Egyesült Államok esetében. Egy ideig még az állam pumpálta a pénzt a rendszerbe, de azt egy idő után már nem lehetett tovább folytatni. Szerintem helyesen úgy próbálnak kilábalni a nehézségekből, hogy más területekre, például az elektromos autók gyártására helyezik a hangsúlyt. Arra törekednek, hogy a gazdaság elsősorban a belföldi piacra dolgozzék, ne függjék az Egyesült Államoktól vagy Európától. Jelenleg fájdalmas átalakulásnak vagyunk tanúi, ami például azt jelenti, hogy 30 százalék körüli a fiatal diplomások között a munkanélküliek aránya, és nagyon sokan nem tudják, mit kezdjenek magukkal.

Patrik egy kínai mondást idéz, ami leírva elég egyszerű: „9-9-6”. Ez azt jelenti, hogy a munkavállaló kilenctől kilencig dolgozik, hat napon át.

– Nekem volt olyan kínai párom, aki ezt csinálta, és tényleg nem értem el, lényegében alig tudtam vele találkozni. A főnöke folyton hívta, még éjfélkor is. Óriási a nyomás a fiatalokon, nem könnyű számukra az élet. Én filmezést, filmanalízist és filmkészítést tanítok, van egy ilyen tantárgya a nemzetközi iskolánknak. Jönnek hozzám a szülők, és kérdezik: az rendben van, értem, hogy a fiam szereti a filmezést, nagyon tetszik neki, de ez most komoly, vagy csak eljátszadozunk a kamerákkal? Ilyenkor azt válaszolom, hogy nagyon komoly, mert ez az iparág remekül működik Kínában, ráadásul kiváló munkákat lehet találni, ha valaki bejut egy jobb egyetemre, ahol olyan tanárok foglalkoznak vele, akik Hollywoodban dolgoztak. Egy holland barátom operatőr volt több tucatnyi hollywoodi produkcióban, most Sanghajban tanít egy amerikai egyetemen. Ő segít a diákjaimnak bejutni olyan helyekre, amelyeket Hollywood is elismer, ahonnan kiválogatják a fiatal szakembereket. De a szülők ennek ellenére aggódnak, mert látják, hogy egyre nagyobb gond a munkanélküliség.

Megemlítem Patriknak, hogy Magyarországról és Európából nem látszanak a kínai gazdasági problémák, mert azokat elnyomják a saját gondjaink, az agresszív woke-ideológia, a politikai szűklátókörűség és alávetettség, amely tönkretette Európa versenyképességét, az illegális migráció, amely lassan de biztosan csatatérré változtatja az öreg kontinens nyugati felét. Mi otthon azt halljuk, a folyamatok végén Kínáé lesz a vezető szerep a világban, nekünk pedig ezért sem szabad politikai okokból elszakítani kelet felé nyúló gazdasági és kereskedelmi kapcsolatainkat.  

– Azt látom, hogy folyamatban van az átalakulás, amely tele van nehézségekkel, és ezeknek éppen a közepén tartunk – folytatja Patrik. – A kínai gazdaság felvette az amerikai modellt, azért következett be az ingatlanválság, de szerintem a jelenlegi kínai kormány látja, hogy ez nem folytatható, és más helyekre helyezi a hangsúlyt és azt próbálja elérni, hogy a belső piac tartsa el a kínai államot. Az Egyesült Államok és Japán nagyon jó barátok voltak, aztán az amerikaiak rájöttek, hogy a japánok jobb autókat és kifejezetten jobb motorkerékpárokat gyártanak, és hoppá, ez már nem esett jól az amerikai gazdaságnak. Így a nagy barátságból az lett, hogy az USA védővámokat rótt ki a japán importra. Látjuk a hasonlóságot a jelenlegi Kínával, és Pekingben tudják, nem lehet megbízni a nyugati piacokban, mert ott úgy döntenek, ahogyan éppen akarnak.

Ám Patrik nem közgazdász, ezért inkább visszatérünk álmaihoz, hivatásához, szerelméhez és megélhetési forrásához. Felhozom, hogy mi otthon nagy többségében amerikai filmeket, kisebb részt európai alkotásokat látunk, lényegében semmit, vagy alig valamit tudva az indiai vagy éppen a kínai filmekről.

– A régi hongkongi filmgyártás költözött át Kínába, márpedig Hongkongban magas szinten, nagyon nagy művészekkel művelték a szakmát. Hatalmas a filmek belső piaca, de az alkotások olyanok, mint amilyenek az amerikai filmek voltak az ötvenes években, abban az időben, amikor nem lehetett olyan mozit készíteni, ami például a rendőrséget, vagy a politikai vezetőket rossz színben tüntette fel, nem lehetett megmutatni a teljes valóságot. Kínában most a történelmi eseményeket hangsúlyozó, nagyon pozitív történeteket látunk a képernyőkön, rengeteg a romantikus, populáris film, mert a kínaiak imádják az ilyesmit. Nagyon sok a valóságshow, a párkereső műsor is.

Megrendeljük a második kör ír fekete sört, ami utánozhatatlan, igaz, nekem a kínai változatokkal sem volt semmi bajom. Aztán Patriknak szegezem a kérdés: miként és hol tervezi a jövőt?

– Egyelőre itt, aztán a többit majd meglátjuk. Tavaly megnősültem, van egy orosz feleségem, aki belsőépítész, ezekben a napokban éppen Balin dolgozik egy projekten. Kínában, egy csikung elvonuláson találkoztunk. Mindkettőnknek közös a hobbija, a munkán túli érdeklődése: ez a buddhizmus és a meditáció, tehát ilyen szempontból is jók a kapcsolatunk alapjai. A megismerkedésünkre egy hónapra megkértem a kezét, száz napra rá össze is házasodtunk Moszkvában. A szüleim sajnos nem tudtak ott lenni az esküvőn. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a mi csodálatos itteni életünknek van egy árnyoldala, mégpedig az, hogy messze vagyunk a hazánktól.

Kíváncsi vagyok, milyen véleménnyel vannak külföldi munkatársai Magyarországról, és nem lep meg, amit Patriktól ezzel kapcsolatban hallok.

– A nyugati média erősen Orbán Viktor ellen beszél, és ezt nagyon visszahallom. Általában nem megyek bele abba, hogy elmagyarázzam, miért érdemes megvédenie a határait egy olyan kis országnak, mint amilyen a miénk, miért nem tudunk befogadni többszázezer menekültek. Ők ezt nem értik, és van az a helyzet, amikor látod, nincs is értelme elmagyaráznod. Ha sor kerülne egy komolyabb beszélgetésre és látnám, hogy valaki tényleg odafigyel arra, amit mondok, akkor természetesen megvédeném a hazámat, de amikor csak futólag rám szólnak a folyosón, inkább nem válaszolok.

Felhozom, hogy Kínában erősen hangsúlyozzák a hagyományokat, a szülők tiszteletét, és ebben hasonlítanak a magyarokhoz.

– Kína rendkívül családcentrikus társadalom, emiatt óriási nyomás nehezedik a nőkre. A kínai nyelvben egy sor negatív kifejezés létezik arra, akinek 30 évesen még nincs gyermeke. De most már ez is változik, látni az ellenállást, egyre többen teszik fel a kérdést: mikor legyen ideje a gyereknevelésre, ha éjjel-nappal dolgozik? Egyre többen vágynak utazni, élni az életet. A korábbi kínai párom, akivel egy évig együtt éltünk, nagyon szeretett volna gyermeket. De nem azért, mert a gyermekvállalás örömöt szerzett volna neki, hanem hogy legyen valaki, aki gondját viseli, ha idős lesz. Az általános felfogás az, hogy a lány 20 évesen keres egy férfit, aki beleillik a saját egyéni projektjébe, és mert ez a társadalmi elvárás. Hála Istennek, ez a metalitás kezd megtörni, és egyre többen eljutnak addig, hogy szerelemből házasodnak. Most még egyelőre a „dackorszaknál” tartunk, a régi felfogásra egyre többen mondanak nemet. A kínai társadalom a sokféle zártság miatt még nem jutott keresztül azokon a változásokon, amelyeken mi már régen átestünk. 

Igen, átestünk, de milyen áron? Vajon nekünk sikerült megtalálni a helyes arányt a régi értékek között jó és rossz, helyes és helytelen, boldogító és kártékony, gyümölcsöző és visszahúzó között? Elgondolkodom ezen és a szállásom, egy középosztálybeli lakópark felé tartva a kínaiakat figyelem. Többségük ápolt és jól öltözött, néhány lány népviseletet visel, mások fehérre festették az arcukat, lilára a hajukat. Az összkép olyan, hogy lehetnék Tokióban vagy akár Bangkokban is. A metróban egytől egyik leszegett fejjel mindenki a telefonját nyomkodja, de azt hiszem, Budapesten sem tapasztalnék már egyebet. Nem messze az Ég templomától lakom, az állomástól még gyalogolnom kell néhány percet. Eszembe jut az a vaskos könyv, amit arról olvastam, hogy Kolumbusz előtt majdnem bizonyosan a kínaiak már régen átjártak az óceánon és kikötöttek Amerikában, de a zártságuk miatt ezt a tudásukat nem aknázták ki, mint tették az európai felfedezők, és – mondjuk ki – vérrel hódító gyarmatosítók. Sok évszázad eltűnt az időben, Kína pedig bár folyamatosan változik, lényegében az maradt, ami: egy hatalmas kulturális örökséggel, rendkívüli gazdasági erővel és bámulatos lehetőségekkel rendelkező világbirodalom.

Egy titokzatos ország, amit egy nyugati embernek saját felsőbbrendűségének vélelmezett tudatában könnyebb elítélnie, mint megértenie. Azonban nagyon sokan vannak, akik Kínát – és úgy általában Ázsiát, ahová minket a gyökereink vezetnek – tisztelni, sőt, csodálni és szeretni is képesek. Izing Patrik ilyen, és úgy érzem, egyre inkább ilyenné válnék én is, ha nem járna le a szabadságom, és nem repülnék haza rövidesen. Amikor utoljára kinyitom a pekingi lakás ajtaját, amely otthonommá lett az elmúlt néhány napban, hálát adok vendéglátómnak és a sorsnak, hogy kitárta előttem egy megismerésre méltó világ ablakát. Tudom, rövidesen elrugaszkodik velem az aszfaltról a repülőgép, talán soha nem térek ide vissza, nem láthatom ereje teljében a kínai sárkányt, mint ahogyan valószínűleg nem leszek az élők között már akkor sem, amikor beleverik Európa koporsójába az utolsó szöget. Amikor a gép eléri az utazómagasságot, a kínai légikísérők elém teszik a teát. Nem imára való alkalom, de az ablakon át a semmit nézve magamban azt kérem Istentől, legyen kegyes hozzánk és segítsen minket a világok harcában jól választani. Adja meg mindannyiunknak a helyes döntés esélyét – mint tette azt Izing Patrikkal, amikor az útját Kínába vezette.