Hazatért a történet, film lett a fogoly naplójából

Kovács Szilvia, a film producere alkotótársaival, köztük Matuz János forgatókönyvíróval és rendezővel egy fehérvári születésű, a 17-es honvéd gyalogezredben szolgáló katona megpróbáltatásait rögzítette képi eszközökkel. Elsősorban a szibériai hadifogság időszakát elevenítették fel az előkerült napló alapján, amely eredetileg Szilvia családi hagyatéka. A szöveget a másod unokatestvére gépelte le és juttatta el hozzá, és miután elolvasta az oldalakat, tudta, rajta a sor.

A Vörösmarty Színházban rendezett bemutatót egy beszélgetés előzte meg, Kovács Szilviát és az egykori katona két közelebbi családtagját – a napló tulajdonosát, Kormos Antalnét és leányát, Kormos Bernadettet – Vakler Lajos televíziós újságíró kérdezte a „megjátékosított” dokumentumfilm készítésének napjairól. A kávézó közönsége többekkel találkozhatott a stábtagok közül, néhányan nem tudtak jelen lenni, de ezúttal mi mindenkit felsorolunk, aki Kovács Szilvia és Matuz János mellett dolgozott. A zenét Cserta Balázs szerezte, a képi világról Megyeri Zoltán és Pethő Gábor operatőrök, valamint Szentmiklósi Dávid vágó gondoskodott, a rendezőasszisztens Percze Ilona volt. A főbb szerepeket Schneider-Zaj Ákos, Kovács Máté, Csutorás Emma és Varga Gabriella játszották el erdélyi színjátszók közreműködése mellett. A csíkcsomortáni – ott forgatták a szibériai jeleneteket – Lármafa Egyesület tagjai hosszú utat tettek meg, hogy jelen lehessenek a bemutatón, és ha már eljöttek, megismerkedtek a koronázó város látnivalóival is.

„Az első világháború eseményei megérdemlik, hogy hiteles forrásokból tájékozódva megismerhessük, mi történt”, jelentette ki Vakler Lajos, mielőtt beszélgetőtársait kérdezte volna. Lantai József – aki 1975-ben halt meg – ötezer kilométeren át cipelte magával a ceruzával írt naplót, hazahozta és megőrizte azt, így sikerülhetett a történetet filmmé varázsolni. Az egykori hadifogoly rokonai a Vörösmarty Színházban arról beszéltek, örülnek, ha mélyreható érzelmeket vált ki a film azokból, akik végignézik a szenvedést, amit az egykori székesfehérvári asztalosból lett katona átélt. „Ilyesminek talán soha nem lett volna szabad megtörténnie”, hangzott el.

Kovács Szilvia felidézte, hogy amikor először elolvasta a naplót, szinte kirázta a hideg attól, amivel szembesült, de a lehetőségtől is, hiszen azonnal tudta, ebből a történetből filmet kell készítenie. De Matuz János sem reagált másként. Szilvia elmondta, hogy amikor elküldte alkotótársának a szöveg leiratát, a rendező éppen úton volt, de megállt az autójával és elolvasta azt. „János rendkívüli ember, szerintem egy zseni. Tudtam, ha ő ezt meglátja, a reakciója az lesz, hogy azonnal kezdenie kell neki ezzel valamit. Felhívott és csak annyit mondott: Úristen, igen, igen, igen!”

Matuz János a pákozdi katonai emlékparkban, Erdélyben, Dinnyésen és Fehérvárcsurgón rögzített felvételeket eredetiekkel egészítette ki, de a napló szövegén semmit sem változtatott. Aztán a színészek munkája nyomán lett az egész alkotás „megjátékosított” dokumentumfilm.  

Szilvia bevallotta, szívet melengető érzés volt számukra, hogy akármerre is utaztak az alkotói folyamat során, mindenhol segítették, tárt kapukkal és karokkal fogadták őket. „Köszönettel tartozom mindazoknak, akik hozzátettek a közös munkához. Ez egy komoly film, de szívből ajánlom mindenkinek. Örülök annak, hogy több iskolaigazgató eljött a bemutatóra, mert célunk, hogy a munkát eljuttassuk az oktatási intézményekhez. Adjuk tovább ezt a történetet a diákoknak, a fiataloknak, hogy ilyen módon is legyen a filmnek értelme, utóélete.”

Közvetlenül a vetítés előtt Vargha Tamás országgyűlési képviselő, honvédelmi miniszterhelyettes köszöntötte a közönséget és az alkotókat. Úgy fogalmazott, Kovács Szilvia és társai elhagyták a járt utat a járatlanért, és egy fantasztikus filmet készítettek, amely tisztelgés a 17-es gyalogezred egyik katonája előtt, és egyben emléket állít minden magyar katonának. Székesfehérvár polgármestere, Cser-Palkovics András videóüzenetében arról beszélt, az alkotás a helyi közösségről, a családokról és az egyéni sorsokról is üzen. Tartalommal tölti meg azt, amely miatt Fehérvárt katonavárosnak mondhatjuk.