Kincs az élet, 1956

Magyarországra, Európa közepén e nagy és sokszínű országra, reményekkel nyílt meg az 1900-as esztendő dübörgő ajtaja. Az áhított szabadság ugyan nem fénylett a kunyhók ablakán, de úgy tűnt, jobb lesz minden magyar és a magyarsággal együtt élő népek sorsa. A korabeli képeslapok őrzik a fejlődő városok bizakodását, az épületek és hangulatok tetten érhetők ma is a festett, fotografált kártyákon, amiket bájos úrleányok és nehéz kezű munkások küldözgettek egymásnak, haza és távolra.

És nem sokkal a reményteli századelő után belezuhant az ország az első világháború poklába. Nem vétlenül, persze hogy nem. De a besorozott katonák, az ifjak és fiatal középkorúak mentek, haltak, bár nem ők akarták. Négy éven át minden nap tanulták a frontokon, a lövészárkokban, a hátországban, a családokban, hogy mit ér az élet. Hogy kincs. És persze a győztesek élete mindig nagyobb kincsnek számít, mint a veszteseké, bárhol legyen az igazság, ha van olyan egyáltalán. Szétszabdalták az országot. Kicsire, csonkára, tétovára, önváddal jéggé fagyasztva. Csoda, hogy éltünk.

S akkor ismét. Azért viseltük el a csalódást, kifosztottságot, mert az élet élni akart, s már jobban nem is tudhattuk volna, hogy mekkora kincs az élet. Észhez térni, összekapaszkodni, szeretni. De újra belezuhantunk a második világháború poklába, igazságtételt remélve, s ma már tudjuk, hogy vállalhatatlanul és hiábavalón. Az előző háborúkban elhalt apák megmaradt fiai hullatták vérüket, már nem akadt család a 20. század közepén a kicsi magyar földön, amelyik ne siratott volna katonahalottat a két háború poklából. És gyászoltuk a magyar üldözötteket, a hadifoglyokat, a füstté vált áldozatokat, a huszonéves szétlőtt, agyonvert, felrobbantott ifjakat. Ha van mennyország, ugye mind odakerült? Csak remélni tudjuk.

A többi nagyon ismert. A kommunista vircsaft. Először vállvetve építette mindenki a nyomorult, vesztes országot, majd kiderült, hogy a halottaikat el sem sirathatják. És megint kifosztották az országot. Elvették a kastélyokat, villákat, a földeket, gyárakat, a kis műhelyeket, szelíd patikákat, a suszter kaptafáját, a paraszt egyetlen lovát, a pár hold földecskét. Ebből kellett fölállni. A besúgások, padlássöprések, kollektív hazugságok, verőlegények társaságában. Mégis milliók vitték hátukon az országot. Élni kellett, kincs volt az élet, gyermeket neveltek, szántottak-vetettek, tégláról téglára építettek ismét házat, hazát. Mit ért az élet? Mindent. S már senki nem akart hadba menni, sehol harcolni. Inkább elviselték a hazugságot, kis körökben rakták össze az örömet, a boldogságot, s terveztek. Olyat, amilyet sikerült, amit lehetett. Fapadost, ránk kényszerített ünnepekkel, csak ne legyen harc. Lövések, háború, halál, fiatal halottak. Nem.

És jött egy fényes nap, 1956. október 23-a. Amikor mindenki tudta, hogy kincs az élet, de a szabadság is kincs, s talán nem kell vért hullatni érte. De kimondani igen muszáj. Az anyák rettegtek, s éltek még a két háború és a sok megalkuvást átélők, akik nem akartak életet adni és áldozni már, csak túlélni. Élni. Az 1956-os forradalom és szabadságharc az ezeréves magyar történelem egén ragyogó csillag, nem túlzás e magasztosság. Dávid harca Góliát ellen, a hatalmas elnyomás ellen, az igazság kicsiny, bátor hangja a dörgedelmes hazugság ellen. Már mindenki pontosan tudta, hogy kincs az élet, s ennek tudatában adták oda mégis az övékét. Nem parancsra, hanem önként. A bátrak, a szenvedélyesek, az igazak. A hiábavaló, kilátástalan küzdelem ellenére. De utána, minden pillanatban győzelemmé nemesült ez a fájdalom, az akasztófák, börtönök, jeltelen sírok árnyékában is. Értünk, utódokért tették. Köszönjük. Újra megtanítottatok rá, hogy kincs az élet.