Egy kiállítás margójára

Az I. Világháború befejezésének napján emlékezik az egész világ, városunkban, Székesfehérváron 11 helyszínen gyülekeztek 11 órakor az ünneplők a Krajczáros Alapítvány invitálására. Középiskolás diákok a művelődési ház udvarán lévő Gyóni Géza szobornál, egy másik – főként a Videoton nyugdíjas klub tagjaiból álló – 40 fős csoport pedig a Fekvő Katonánál gyújtott gyertyát, s helyezte el az emlékezés virágait. Spányi Antal püspök atya jóvoltából nyitva volt az altemplom; 11 óra 11 perckor pedig megszólalt a Bazilika harangja.

Hangjai mellett mindkét csoport tagjai elindultak kiállításnézőbe, ahol nemcsak emlékezni, de a legjobban tetsző képekre szavazni is lehetett. A gyűjtőbe végül 101 voks került, így dőlt el a különdíj sorsa. Az I. II. és III. helyezett képekről tizenkét tagú zsűri döntött. Németh István, a Krajczáros Alapítvány elnöke e-mailben főként festőművészeknek küldte el véleményezésre, én személyesen vittem el fotós társaimnak a képeket, és hallgattam meg véleményüket. Ahány ember, annyiféle ízlés, de egy közös gondolat mindenkiben megfogalmazódott: Emlékeznünk kell, és ezt jól szolgálja ez az ügy is. Egyik zsűritag azt emelte ki, hogy a fekete-fehér képválasztás szerencsésebb, mint a színes, mert jobban visszaadja a századelő hangulatát. Név szerint ki kell emelni Németh Krisztinát, aki a legtöbb alkotással jelentkezett. Közülük is kiemelkedett a sisakot és gazdátlan bakancsokat ábrázoló képe, valamint a csóri emlékműnél álló kőgyertyák keltették a legnagyobb figyelmet. Türelemmel megvárta, míg a Nap átragyog a gyertya lángját jelző résen, s „meggyullad”. Egy profi fotós a függőlegest és a vízszintest hiányolná a képen, de rá kell jönnie, hogy egy dúlt világban minden dől, s a kép erre is utal. Csákvárról érkezett egy másik, főként szürke színekkel operáló alkotás. Idős néni vádló szemekkel, kezében őszirózsával néz az emléktáblára, - nagyapja akár ezredes is lehetett – mit tettetek, mi történt? Részben fekete-fehér technikával dolgozik a közönségtől legtöbb szavazatot kapott alkotás is. Korabeli felvételen egy kislány ül apja fegyverei mellett, s kérdezi: Mindent visszaküldtek, de hol lehet az én apukám? A kép színes felén a sárkeresztesi emlékművön olvasható áldozatok nevei sorjáznak halványan, előttük a pipacs, a vér virága. Waterloo óta él a babona, hogy a szirmait oly könnyen hullató vadvirág nem más, mint a halott hősök túlvilági üzenete.

Délután 17 órakor a megnyitón Németh István egy sállal a nyakában arról is mesélt, hogy Belgiumból hozta ezt a ruhadarabot. Ypern városában járt, ahol minden este százak gyűlnek össze a katonatemetőkben, s a gyönyörűen rendben tartott sírok között emlékeznek. Hozott onnan magával pipacs magot is, az egyik csomagot szülőfalumba, Csabdira vittem, ahonnan három figyelemre méltó alkotás is érkezett. Egyiken egy óvoda udvarán áll az emlékoszlop, körülötte szabadtéri játékok. Elképzelem azt a betűvetéssel ismerkedő kisgyermeket, aki saját vezetéknevét betűzi ki az emléktáblán. A pipacsok ugyan ott még nem nyílnak, de örömmel látom, hogy a szimbólum egyre több helyről visszaköszön. A figyelmes szem megláthatja a pipacsolat például a Pour Gyula százados szobráról készült képen az emlékmű előtt is, mögötte is. Nagyon elgondolkodtatott a Bory-várban készült felvétel is. A szobor talapzatán egy évszám: 1914 – A vízszintes vonal után viszont elmaradt a szám, ezzel jelzi az alkotó, hogy ma sincs béke, a Földön valahol mindig szólnak a fegyverek.

A múlt században volt két olyan nap, amikor százmilliók sóhajtottak fel, s örömkönnyekkel köszöntötték a felkelő Napot. 1918 november 11-e és 1945 május 08-a béke napja. Javaslom az országgyűlésnek, hogy mind a két dátum piros betűkkel kerüljön a naptárba, s a pipacs hagyományát a kék nefelejcs kövesse. Ezzel a két vadvirággal, s a belőlük készült kitűzőkkel, koszorúkkal emlékezzünk és emlékeztessünk.