Hősi tettek és nagy csaták az enyészet havában

– Az 1848-as esztendő novemberében két kiváló tábornok is komoly kinevezést kapott: a hónap első napján Görgei lett a feldunai sereg parancsnoka, és még abban a hónapban Bem irányítása alá rendelték az erdélyi csapatokat. Miként tudtak élni a lehetőségeikkel?

– Görgei Artúr nemesi származására utalva y-an írta a nevét, azonban a márciusi forradalom hatására, az azt követő napokban i-re változtatott és ezt nagyon következetesen a haláláig betartotta. Természetesen találkozhatunk az ipszilonos változattal is egyes hadijelentésekben, mert azok, akik erről a döntéséről nem tudtak, eredeti módon írták a nevét. Görgei az aldunai haderőt vezette, november elején kapta meg a feldunai hadsereg parancsnoki posztját. Sokan már akkor tévesen arról beszéltek, hogy ő lett a hadsereg főparancsnoka, de nem, ketten is megelőzték őt ebben, azonban tény, hogy a feldunai hadsereg számított az egyik legerősebb haderőnek. Nagyon fontos volt, ki vezeti. Csak később lett főparancsnok, majd a vádak szerint – Kossuth Lajos híres levelében jelenik meg a szó – áruló. De ezt az alkalmat is szeretném megragadni arra, hogy leszögezzem: Görgei Artúr nem áruló, hanem egy zseniálisan gondolkodó hadvezér volt, aki nagyon pontosan ismerte a vele szemben álló katonai erőket, tudta, hogy bármilyen hősiesen küzdött a szabadságharcban a honvédsereg, a kétszázezres orosz haderőt már nem lehet legyőzni. Bár még az oroszok ellen is értünk el kisebb sikereket, velük szemben már nem maradt esélyünk. Görgei ismerte a háttéralkut is, azt, hogy a magyar sereg totális vereségét követően miként osztották volna fel az országot, ő ezt előzte meg azzal, hogy letette a fegyvert. Az a nap így lett sarokpont az ország történelmében, hiszen Magyarország megmaradhatott, Görgeinek tehát hálával tartozunk. Nem csak zseniális hadvezér, egy zseniálisan jó ember és nagyon jó kémikus példáját adta, számtalan kutatását és felfedezését ismerjük, idős korában is remek tanulmányokat írt.     

– Miként lett egy idegen földön született katonából a mi Bem apónk?

– Mi kell ehhez? A zsenialitása, az embersége, a tudása és az a viszony, amit képes volt kialakítani a katonáival. Fiatal korában átélt egy robbanást, nagyon csúnyán megégett a teste, hetekig vizes lepedőben tartották és úgy tűnt, fel sem épül. A sebeket élete végéig magán hordta, ráadásul szinte minden csatában ellőtték valamilyét, hol az egyik, hol a másik ujját, nagyon sok sebesüléstől szenvedett. Nem sokkal a magyar szabadságharcba való bekapcsolódása előtt egy lengyel emigráns közvetlen közelről állon lőtte, és a golyó még bent volt az állcsontjában, be volt kötözve, amikor jelentkezett Kossuthnál feladatot vállalni. Elég komikus jelenet lehetett: Kossuth feljegyzéséből tudjuk, mennyire meglepődött, amikor megjelent nála egy alacsony, sebekkel borított ember, bekötött fejjel, hogy segít a honvédségnek. Gyorsan kiderült, hogy zseni, és megkapta az észak-erdélyi hadsereget, amely nem büszkélkedhetett sikerekkel, sőt, kudarcra volt ítélve. Bem abból a helyzetből fordított. Amikor kiállt a katonái elé, nem a külsejével, a termetével, hanem gesztusaival, hangjával állította őket maga mellé és csodákat művelt velük. De meg kell említenem egy harmadik személyt is, akit ugyan nem neveztek ki ilyen magas beosztásba, de a sepsiszentgyörgyi haditanácson kijelentette a feladást fontolgató tiszteknek, hogy két hét múlva „lészen ágyú!”, ha kap segítséget. Amikor tíz nap múlva megvádolták, hogy csak üres szavakat mondott, azt válaszolta, ha nem tudja az ígéretét teljesíteni, állítsák egy ágyú elé és lőjék keresztül. Amikor az első két – általa vasbékának nevezett – ágyút kipróbálta, egész komoly távolságra nagyon pontos lövéseket adott le velük. Gábor Áron a szabadságharc meghatározó egyéniségévé vált, és mindez 1848. november 16-án, a „lészen ágyú!” felkiáltással vette kezdetét.      

    – Pákozdon vagyunk, ne feledkezzünk meg egy másik dátumról sem: Móga János 1861. november 10-én halt meg. Magáról az ütközetről már sokat beszéltünk, de kevesebbet tudunk arról, miként élt a tábornok a szabadságharc leverése után. Milyen büntetést kapott?   

– Móga a schwecháti csata után mondott le, és ebben szerepet játszott, hogy sokan bűnösnek kiáltották ki, mert vereséget szenvedett Jellasics és Windisch-Gratz egyesített seregétől. Amikor a Pátka-Pákozd-Sukoró háromszögben lezajlott csatát követően Jellasics Mór és Győr felé elhagyta az országot, Móga kissé késve üldözte őt. Tartott attól, hogy Jellasics meg akarja kerülni a magyar sereget és folytatja előre nyomulását a főváros irányába, ezért Martonvásárig visszavonta erőit. Egynapi járóföld előnyt adott Jellasicsnak, aztán a határig üldözte, ahol megállt. A császárnak és a királynak tett esküje megakadályozta abban, hogy elhagyja az országot és megtámadja Bécset, ő a magyar hazát akarta megvédeni. Egy hónapig tartott a hezitálás, politikai és katonai vonatkozása is lévén a hercehurcának, amelynek végül az áldozatává vált. Bár vereséget szenvedett Schwechátnál, mégis dicséretet is kapott, amikor Windisch-Gratz, a legelismertebb osztrák hadvezér azt írta a csata után, hogy nem egy szedett-vedett hordát, hanem egy valóságos hadsereget győzött le. Ennek a tiszteletnek volt alapja, hiszen a magyar sereg becsülettel helytállt. Miután 1849. január 5-én a császári csapatok elfoglalták a fővárosunkat, öt év várfogságra ítélték és elkobozták a rendjeleit. Olmützben töltötte le a büntetését, majd a Kolozs vármegyei Szászerkeden lévő birtokán élt 76 éves korában bekövetkezett haláláig. Néhány évvel ezelőtt, Móga János halálának 160. évfordulóján rendhagyó módon emlékeztünk a tábornokra a katonai emlékparkban: gyermekek részére írtunk ki szónokpályázatot, amelynek sikerét máig jó szívvel emlegetik fel az esemény résztvevői.

– Mi mentette meg őt a kivégzéstől, vagy a szigorúbb ítélettől?

– Móga sokszor mondta magáról, hogy ő a császár leghűségesebb katonája, márpedig tényleg így tartották számon a napóleoni háború idején, a császár ezt tudta is róla. Ám azért az öt év várfogság sem könnyű ítélet. De nem került az aradi kivégzettek közé, pedig ő is azok közé tartozott, akik hadat viseltek és győztek a császári csapatokkal szemben.     

– Az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról már nagyon sokat tudunk. Ám jóval kevesebbet az isonzói csatákról, pedig rengeteg székesfehérvári és Fejér vármegyei férfi vérzett azon a rettenetes fronton. Mi történt 1915, 1916 és 1917 novembereiben az Isonzó mellett?

– Az Isonzó folyó mentén, a Doberdó-fennsíkon, majd később a hatodik isonzói csata után a Komeni-fennsíkon történtek az összecsapások. Először főként az 1915. november 4-én befejeződött harmadik isonzói csatára volt jellemző, hogy mivel az addigi gyalogrohamok nem jártak eredménnyel, hatalmas tüzérségi előkészítés indult. A hatodik isonzói csata esetében csak a magyar csapatok 15 millió darab lőszert lőttek ki, de már a negyedik során is 14 millió volt a felhasznált lőszerek száma a Doberdó-fennsíkon. Aztán 1916-ban sikerült az olasz áttörés. A magyarok annyira tartottak attól – egyébként okkal –, hogy az olaszok esetleg mögéjük kerülnek, hogy önként átadták a Doberdó-fennsíkot és attól kezdve már a Komeni-fennsíkon történtek az események. Akinek a Doberdóról az jut eszébe, hogy az egész egy kőrengeteg, ahol nem, vagy csak nagyon kínkeservesen lehet állásokat építeni, az jobb, ha tudja, ugyanez igaz volt a Komeni-fennsíkra is. Nem lett kedvezőbb a katonáink helyzete, iszonyatos szenvedések során harcoltak. Nemrégiben jöttünk haza a helyszínről, és nagyon érdekes feljegyzéseket találtunk arról, miként próbálták meg a hátsó vonalakban pihentetni a katonákat. Színházi előadásokat szerveztek, még egy körhintát is adományozott az egyik bárónő a frontharcosoknak és a bakák úgy játszottak, mint a gyerekek. Próbálták visszanyerni emberi érzéseiket, az ilyen alkalmak tartották bennük a lelket. Ugyancsak novemberhez – a régiek úgy mondták, az enyészet havához – kötődött az 1917. október 24-én kezdődött és november 9-ig tartott tizenkettedik isonzói csata, a caporettói áttörés is. Nagyon komoly haditettnek számított. Miközben az olaszok hatalmas tüzérségi tűzzel és túlerővel, helyismerettel és a helyi viszonyok kihasználásával folyamatosan, de sikertelenül próbálták áttörni a vonalainkat, a Monarchia csapatainak – élükön a fehérváriakkal, a szegediekkel, a budapestiekkel –, ez sikerült egy erősebb és jobban kiépített olasz védelmi állással szemben. Sajnos annyira közel jártunk akkor már a háború végéhez, hogy ennek a fényes győzelemnek a katonai és politikai értékét nem tudtuk kihasználni. Legyőztük az olaszokat, ők néhány hónap múlva a háborút mégis a győztes oldalon fejezték be. Idővel mégis önmagukat a vesztesek közé sorolták, mert nem teljesültek azok az ígéretek, amelyekkel átcsalták őket az antant hatalmak oldalára. Becsapottságukban közelebb érezték magukat a vesztes magyarokhoz, mint a győztes államokhoz. A kapcsolataink talán ezért is gyorsan normalizálódtak, az olaszok nagy gonddal segédkeztek a sírhelyek kialakításában és gondozták a magyar katonatemetőket, amelyek a mai napig nagyon rendezettek. Aztán a két világháború között, amikor az tiltva volt, mi titokban az olaszoktól kaptunk repülőgépeket és harckocsikat.

– Még mindig az első világháborúnál maradva: 1918 novemberében két békeszerződést is aláírtak, egyet Padovában, egy másikat pedig Compiégne-ben. Miben egyeztek meg akkor?

– A béke irányába történő kezdeményezéseknek különböző fokozatai vannak, a világtörténelemből eddig mintegy nyolcezer békekötést ismerünk. A padovai egyezményt 1918. november 3-án kötötte meg az Osztrák-Magyar Monarchia részéről Viktor Weber gyalogsági tábornok, az antant részéről pedig Pietro Badoglio altábornagy. A szerződés a hadicselekmények befejezéséről, húsz hadosztály kivételével a teljes haderő lefegyverzéséről, az elfoglalt területek visszaadásáról és a saját területeken az ellenfél szabad mozgásáról szólt. A másik nevezetes aláírás, a compiégne-i 1918. november 11-én, 11 óra 11 perckor történt meg a híres vasúti kocsiban, amely fegyverszüneti egyezményként a hadicselekmények teljes beszüntetését jelentette. Ennek emlékére találták ki a 11-11-11 elnevezésű akciót, amelynek részeként az ország számos pontján, így a pákozdi katonai emlékparkban is mécseseket gyújtunk.

– Valóban beszüntették a harcokat?

– Tragédia, hogy nem egyszerre érkezett a parancs, egyesek még harcoltak, mások már nem. Egy földrajzilag hatalmas területen zajló világháborúról beszélünk. A hírközlés megbízhatatlannak számított, már alkalmazták a zavarást, a dezinformációt, ezért nem lehetett megoldani, hogy mindenki egy adott pillanatban letegye a fegyvert. A magyar katonák nehezen kapták meg az utasítást, ráadásul időt vett igénybe, hogy annak a hitelességét még le kellett ellenőrizni. Megtörtént, hogy a mieink egy szakaszon már letették a fegyvert, de az olaszok még nem, és nagyon sokan meghaltak, vagy hadifogságba kerültek az utolsó pillanatban.

– Talán mind közül a legszomorúbb november az 1956-os volt, hiszen 4-én elkezdődött a Forgószél hadművelet, amely katonailag megpecsételte a szabadságharc sorsát. Sokan menekülni kezdtek, mások tovább harcoltak. Székesfehérvár helyőrségének milyen szerep jutott ebben a drámában? 

– Az 1848. márciusi egy csodálatos forradalom volt, amelynek a sikerét ki tudtuk élvezni, hiszen csak sokkal később lehetett hallani először csatazajt. Az október 1956-ban eleinte kísértetiesen hasonlított hozzá, azzal a rettentő nagy különbséggel, hogy szinte órákon belül eldördültek az első lövések. Gyerekként úgy nőttem fel, hogy nem lehetett beszélni a történtekről, vagy ha igen, akkor csak a gyász hangján lehetett ezt megtenni. Ma már az idő tisztított annyit a képen, hogy átérezhetjük az egykori forradalom erejét, azt, hogy 1848 után 1956-ban ismét meg tudtuk mutatni szabadság iránti vágyunkat. Azt a tüzet kell táplálni és átültetni a következő generációkba. Sajnos nagyon gyorsan közeledett november negyedik napja, sőt, a sortüzek már korábban eldördültek: több mint nyolcvan sortüzet lövettek Magyarországon, amely megdöbbentő szám, és ezeknek mintegy hetven százaléka halálos áldozatokat követelt. Székesfehérváron is állomásoztak szovjet katonák, akiknek nagy részét azonnal a fővárosba rendelték, ráadásul az egyik fehérvári szovjet harccsoport különleges rendeltetésű, azonnal bevethető páncélos egységekből állt. Székesfehérváron a spontán kialakuló és a szervezett tüntetések ugyancsak megmutatták a város szabadságvágyát, sok fényképen lehet látni a Városháza erkélyének szétlőtt angyalszobrot és a város más részeinek a sérüléseit. Példás büntetést kaptunk a szabadságvágyunkért.    

– A szomszédunkban dúló háború, az, hogy egyre több európai ország fontolgatja a sorkatonaság visszaállítását, aktuálissá tett egy újabb dátumra való visszaemlékezést: 2004. november 3-án szüntette meg hazánk a kötelező katonai szolgálat intézményét. Milyen előzmények után?

– Kevesen tudják, hogy a békeidőben való kötelező katonai szolgálat bevezetése az 1868-as esztendőhöz kötődik. Akkor, december 5-én került aláírásra az úgynevezett véderő törvény, amely minden egészséges férfiember számára kötelezővé tette a katonai szolgálatot. A környezet, Európa és a világ eseményei azt igazolták, hogy a nemesi felkelések már nem adtak elegendő erőt egy ország megvédéséhez. Döntően porosz és francia mintára döntöttek úgy az országok, hogy egy állandó hadsereget kell építeni, ez pedig csak az egész társadalom bevonásával lehetséges. Attól kezdve minden „védképes” férfi katonáskodott, volt, aki hat-nyolc évet, háborús időszakban még többet töltött egyenruhában. Ez a folyamat nálunk egészen 2004. november 3-ig tartott, de nem megszakítás nélkül. Akadt két szünet, az egyik rögtön az elején, ugyanis miután a császár aláírta a törvényt, elment két hónapos téli szabadságára, ezért a rendelkezés csak tavaszra került ki az irodájából. Aztán az is időbe tellett, mire összeírták az egészséges férfiembereket és megtörténtek az első behívások. A másik rés a pajzson a trianoni békediktátum után keletkezett, amikor nem lehetett fenntartani Magyarországon sorozott katonai állományt. Később bújtatott módon, például a levente mozgalommal ismét elkezdődtek a kiképzések, jött a második világháború, ismét sorozni kellett. A hidegháború idején, az ötvenes években volt, hogy 204 ezer fős hadsereget tartottunk fenn, soha ekkorát még békeidőben. Aztán a nyolcvanas években a két szolgálati évből másfél, egy, a végén hat hónap lett, majd leszereltek az utolsó sorkatonák, attól fogva már csak hivatásos és szerződéses állomány alkotja a Magyar Honvédséget.

– Ön kutatta a témát: milyen következtetésekre jutott?

– Egyik végzettségem szociálpolitikus, nagyon sokat foglalkoztam a hadsereg társadalmi hasznával. Nem arra kerestem a választ, mennyi katona kell a haza védelméhez, hanem arra, milyen pozitív hatásai lehetnek egy társadalomra nézve a sorkatonaság intézményének. Arra jutottam, hogy rengeteg. Egészséges férfi példaképpé válhatott a parancsnok, vagy az öregkatona, hiszen sok volt a csonka család, vagy az apa három műszakban dolgozva alig találkozott a gyerekével, aki többnyire csak óvónőket, tanárnőket látott maga körül. Fontossá vált a toleráns magatartás elsajátítása, hiszen az ország különböző pontjairól, Szabolcstól Zaláig, a fővárositól a falusiig különböző környezetből érkező férfiakat raktak össze negyvenfős hálókban. Ha ilyenkor nem magas a toleranciaküszöb, élhetetlenné válik a közösség. Aztán ott volt a rendszeres étkezés, a sport, az alvás, az egészségügyi szűrés. A leszerelő férfiak családjában a rendszeretet tetten érhető lett, mint ahogyan a napirend pontos betartása is. Kevesebben betegedtek meg, emelkedett a stressztűrés határa. Nem véletlen, hogy korábban a leszerelő katonákat külön keresték a munkahelyek. Mára egyes korosztályok szinte elvesztették az egymásért való tanulás, az egymás segítésének közösségi élményét és értékét. Nem azt mondom, hogy vissza kell állítani a sorkatonai szolgálatot, mert ez politikai kérdés, amihez nem akarok hozzászólni, de azt tudom, hogy társadalmi szempontból a felnőtté válás időszakának az utolsó, talán legfontosabb nevelési szintjét jelentette a hadsereg – és ez ma nagyon hiányzik.