Kútból mentették ki, hisz az örök életben

Idősek között voltam azokban a napokban, amikor a közelmúltban Seregélyes mellett, az elzamajori Pelinkán-ház Erdei Iskolában szerveztek öregeknek alkotótábort. Más ez teljesen, mint amikor gyerekek, vagy fiatalok között tölt huzamosabb időt az ember, hiszen tátongó mélységekre nyílik az emlékezés ajtaja, megannyi rendkívüli sorssal lehet ilyenkor szembesülni. Miközben Beretzki Istvánt hallgattam, ahogyan az életéről mesélt és felidézte a viharokat, amelyek cibálták éveinek hullámain, hirtelen elszorult a torkom.   

„Baján születtem 1950-ben, életemből a gyerekkorom volt a legnehezebb. Jánoshalmán, a fürdőben dolgozott kabinosként az édesapám, ott ismerkedtek meg anyámmal, akit elhagyott az első férje és ezért idegösszeroppanást kapott. Volt a fürdőnél egy mély kút, anyám beleugrott, hogy megöli magát, és apám volt az, aki kimentette, úgy találkoztak. Akkor én még nem éltem, de van egy tizenöt évvel idősebb bátyám, aki anyám révén a testvérem.”

„A szüleim tanyán laktak, Vöröserdőn, az akkor még határsávnak számított. Hatalmas volt a szegénység. Apám egyéves koromban, 58 évesen meghalt tüdőgyulladásban. Később elmentem Bácsalmásra a plébániára, oda volt beírva a halálának a pontos időpontja és az, hogy mi vitte el. Úgy hallottam, hordták ki a kenyeret a télen, de nem bírta húzni a ló a hóban a kocsit, leszálltak és tolták, akkor fázott meg. Megváltottam a sírját, mert édesanyám megmutatta, hol temették el. Nem használta a nevét, bár meg voltak esküdve: Faddi Márton, így hívták az apámat. Anyám ismét úgy érezte, hogy teljesen egyedül maradt, és akkor másodszorra is öngyilkos akart lenni, beugrott velem a kútba. Ezt az édesbátyámtól tudom, aki anyám halála után tíz nappal mondta ezt el nekem. Valahogyan a kezeim beleakadtak a kút oldalába, valamilyen beton szegélybe, aztán kimentették anyámat és én is itt vagyok, amint látja”.  

„Gyalog mentünk át Bácsalmásra, mert busz még nem járt arra abban az időben. Anyámék kilencen voltak testvérek – öt nő és négy férfi –, és én az egyikhez kerültem. Az iskolakezdésnél támadt egy kis gubanc, mert Faddinak akartak beírni, de anyám ezt valami miatt nem akarta. Így lettem Brys István, anyám leánykori nevét viseltem. Elég nehezen kezdődött az iskola, magyarul mondva az utcán nevelkedtem, mert anyám napszámba járt szőlőt művelni, hajnali négykor kelt, és amikor este hazajött, még kenyeret kellett sütnie a gazdánál. Én addig a barátokkal fociztam. Ennek volt előnye a sport szempontjából, de az iskolában csak bukdácsoltam.”

„Kilencéves koromban a bátyám elintézte, hogy állami gondozásba kerüljek úgy, hogy fizettek utánam. Akkor Beretzki István lettem, a bátyám az anyám első férjének a nevén íratott be. Hajósra kerültem, a Hajnal Gyermekotthonba, ahol ma a kastély van. Ott már többet foglalkoztam velem, sokszor kaptunk fülest, de megtanultuk, amit kellett és megjavultak a tanulmányi jegyeim is, 3,7-el végeztem el a nyolcadik osztályt. Amit szerettem – a kémiát – abból színötös lettem, testnevelésből pedig mindenki jó jegyet kapott. Máskülönben farkastörvények uralkodtak, nem kívánom senkinek. Mindjárt amikor Hajósra kerültem, minden azzal kezdődött, hogy kiállítottak egy sokkal erősebb fiú elé, és verekednem kellett. Küzdenem a fennmaradásomért és nem hagytam magam. Egy darabig kék-zöld foltokat viseltem, de a tanároknak nem lehetett szólni, mert akkor többet kaptam volna.”   

„Utána Bajára kerültem, kollégiumba, ott két évet töltöttem és megtanultam úszni, a Kismotor és Gépgyárban fociztam, aztán Gyulán elvégeztem a mezőgazdasági gépszerelő iskolát. De miután hazamentem Jánoshalmára, csak lakatosként tudtam dolgozni, mert tele lettem kiütésekkel az olajtól és eltiltott az orvos. Lakatosként vonultam be, 1969-től 1971-ig Szolnokon katonáskodtam, majd 1973-ban megnősültem, elvettem a szerelmemet, aki egy óvodában volt dadus. Született egy lányunk, aztán később, 1979-ben egy fiam. Sokat jártunk vidékre dolgozni, a székesfehérvári Könnyűfémműbe, Várpalotára, Inotára, Debrecenbe, éppen, ahová küldtek az ipari szövetkezettől. Huszonnyolc évet ott dolgoztam náluk.”

„A zenélés úgy kezdődött, hogy teljesen magamtól megtanultam dobolni, aztán 1968 szilveszterén már együttesben játszottam, úgy hívtak minket, hogy The Boys. Többnyire külföldi számok mentek, Beatles, Rolling Stones, Smokie, ezek voltak a menők abban az időben. Lehallgattuk őket magnóról, és megtanultuk a számokat. Zenéltem a seregben is, többnyire tánczenét játszottunk és emiatt ki tudtunk menni a laktanyából. Miután leszereltem, nem fértem vissza a korábbi együttesembe, ezért váltottam, lakodalmakba jártunk egy harmonikás fiúval, majd később csatlakozott hozzánk egy gitáros és egy billentyűs, és mi lettünk a Bácskai Vidám Fiúk. Mindent játszottunk, de a mulatós volt a lényeg, amit kérhettek, azt mi megtanultuk. Hat évig még dobiskolába is eljártam, mert szerettem volna felzárkózni a többiekhez, akik jobb zenészek voltak, mint én, és nem akartam égni mellettük amikor budapesti szállodákban, a Margitszigeten, a főváros környékén léptünk fel.”

„Idén júliusban lettünk volna ötvenegy éves házasok a feleségemmel – tavaly még megünnepeltük az ötvenedik évfordulót. Nagyon jól éreztük magunkat, sokat táncoltunk, még kocsikáztunk is. Jó erre visszaemlékezni. Nehéz időszakom van most nekem, de hála a barátoknak és azoknak, akik lelkileg segítettek, itt vagyok. Vasárnap merítkeztem be, egy gyülekezethez tartozok, legalább hatvanan vagyunk. Én oda úgy kerültem, hogy nem küldött senki, csak odamentem és szeretettel fogadtak.”

„A konyhában ültünk, egyszer csak felállt, megindult az ajtó felé, aztán csak annyit mondott, hogy rosszul van és összeesett. Megfogtam, hogy ne üsse meg magát, oldalra fektettem, de mint később megtudtam, akkor ő már agyhalott volt. Nem ér pattant el az agyában, hanem egy mogyoró nagyságú góc, aminek vékonyodott a fala. A főorvos szerint már régóta ketyegett az óra, neki akkor eldőlt a sorsa. Nem szenvedett, de nagyon rossz volt átélni mindezt. Megnyomtam a gondosórát, a diszpécser mondta, mit tegyek, aztán megérkezett a mentő. Koporsóban temettük el, kétszemélyes kriptába került. A nevem is fel van már oda írva, én is ott fekszem majd mellette.”

„Régóta hiszek a teremtett világban, édesanyám is nagyon vallásos volt. Amit meg tudtam jegyezni a Bibliából, azt már gyermekkoromban tudtam, amit elfelejtettem belőle, azt csak a múlt rendszer miatt tettem, de azért mind a két gyerekünket megkereszteltük. Mi a nejemmel mindig hittünk, mert a feleségem is megtért. Talán ez segített minket abban, hogy a haláláig, huszonkét évig gondoztunk egy távoli rokont, a nagynéném fiát, aki gyermekbénulás miatt értelmi képességiben korlátozottan kerekes székhez volt kötve. Nem bírta a közösséget, csak a saját otthonában tudott élni, de bukósisakban esett-kelt szegény. Hozzá jártunk eleinte minden nap, aztán hetente többször.”   

„Számomra egy az Isten, aki három személyiség, én ehhez tartom magam és én ezt hittel vallom. Úgy érzem, kötelességem másokon is segíteni, de a hitet nem erőltetem rá senkire. Engem valójában négyszer mentett meg az Isten, és nem csak akkor, amikor az édesanyám beugrott velem a kútba. Történt velem súlyos baleset, elért egy rákos betegség, de itt vagyok. Prosztatadaganat kínzott meg, ám időben felfedezték. Nagyon hiszek az Úrban, abban, hogy örök életem van, és ez hozzásegített a gyógyuláshoz. Szép emlék, hogy miután megbetegedtem, minden alkalommal úgy búcsúztam el a nejemtől, hogy megcsókoltam a kezét. A halála után két hétig nem tudtam megszólalni, nagyon nehezen ment az elengedés. Amikor nem tudok elaludni, telefonon keresztül hangos Bibliát hallgatok, vagy olvasok, írok. Nap, mint nap beszél hozzám a feleségem és még most is, éjszakánként ott fekszik mellettem. A halála óta igyekszem példát mutatni a családomnak, nem hagyom el magam. Nem titok, korábban megfordult bennem, hogy teszek valamit magammal és a szerelmem után megyek, de aztán rájöttem, hogy az Úrnak terve van velem. Akkor pedig csapjunk bele, és csináljuk!”