Bárhol lehet tragédia: Egy kislány letérdelt, és várta a halált

Én most a szüleivel beszélgetek, őket hallgatom. Teszem ezt azért, mert tisztelem erejüket, céljukat, hogy felhívják a figyelmet arra: egyetlen szülő sem lehet nyugodt, bárhol és bármikor bekövetkezhet egy ilyen tragédia. Apa és anya! Vigyázz! Az asztalon gyertyák égnek, mellettük a család fotója. A szülők három gyermeket neveltek, a legkisebb volt Anna, a tizennégy éves, akit nemrégiben temettek el. A szülők maguk gondolták úgy, hogy másoknak segíthetnek azzal, ha elmondják ezt a nagyon szomorú történetet. Könnyek, gyász és iszonyú fájdalom keretezte ezt a beszélgetést.

Az anya

„Sikerült feltörnünk az elektronikus levelezését és tudjuk, hogy a bántások mikor kezdődtek el, mikortól piszkálták. Ezekről nem beszélt időben, megpróbált mindig mindent saját maga megoldani, de amikor még leplezte, hogy van probléma, akkor a lelkében már nagy volt a baj. Mi mindig mondtuk, beszéljen a gondjairól, de inkább eltitkolt mindent. Igazából nem tudjuk, miért bántották, egyszerűen simán kiközösítették, mert egy félrehúzódó lány volt. Nem akart fiúzni, és az ilyesmiben a többiek már erőteljesen benne voltak. Nem játszottak vele, nem álltak vele szóba. Egy idő után ő ezt megunta és félreállt, teljesen külön vonult, és addigra lelkileg már mélyen volt. Azt mondtuk, keressen olyan társaságot, amilyenben jól érzi magát.”  

„A kislányunk mondott valamit az egyik iskolatársa előtt, valami olyasmit, hogy ’jobb lenne a vonat alá feküdni, mint veletek együtt lenni.’ Az osztálytársa ezt nagyon helyesen jelezte az osztályfőnöknek, ő pedig a családsegítőnek. De Anna mindig azt mondta, jól van, neki nincs semmi baja, miközben folyamatosan piszkálták. Ennek ellenére mi éltünk javaslattal és elmentünk vele a pszichológushoz, ahol eléggé megnyílt. De lelkileg már olyan mélyen lehetett, hogy nem tudta, mit érez, és azt ki sem tudta fejezni.”

„Előtte nap nem történt semmi különös, semmi olyan, ami felkelthette volna a figyelmünket. Nem veszekedtünk és semmi hasonlóra nem került sor. Éppen előtte újságoltam el neki, hogy a nővére hazajön decemberben és együtt leszünk egy kicsit, arról is szó esett, hogy majd közösen a testvérével elmennek hozzá nyaralni Svájcba, és egy olaszországi út is be volt tervezve. Azzal feküdt le, hogy ’Jaj de jó, hurrá!’. Aztán hajnalban úgy ébredt, mint egy teljesen más ember. Az internetes előzményei nyomán tudjuk, hogy kapott üzeneteket, talán valamelyikről eszébe jutott valami, amit addig megpróbált eltemetni. Szerintem nem kellett ahhoz neki már rosszat írni, hogy a lelkivilágát felborítsák.”

„Érzékeny gyerek volt, picinek nagyon hisztis, rengeteg munkánk merült ki abban, hogy ezt elhagyja. A játékok során nagyon nehezen fogadta el, ha nem ő nyert, ezért megpróbáltuk megértetni vele, hogy nem győzhet mindig. Idővel ezt szépen elfogadta. A bátyja is hisztis volt, olyan, mint ő. Ezért azt csináltuk, hogy zsetont kaptak, ha nem hisztiztek, ha elmosogattak, ha rendet raktak maguk után. Édességet sem adtunk nekik zseton nélkül, nem tévézhettek, csak bizonyos mennyiségű zseton befizetése után. És ez bevált. Néha mérgesek lettek, amikor éppen a kedvenc meséjüket akarták nézni, és éppen jött egy megvonás, de éppen nemrégiben emlegették fel, hogy milyen jó volt az életükben az az időszak.”

„Szerintem nehéz és bonyolult az az üzenet, amit most el kell mondanom. Fontos, hogy a szülők beszéljenek a gyerekükkel! Beléjük kell nevelni, hogy attól, mert valaki más, még lehet jó ember. Attól, hogy talán nem elég okos, lehet jó és értékes. Mi ezt próbáltuk meg Annába nevelni és ő igenis igyekezett így viselkedni. De az internet tele van gyűlöletkeltő tartalommal, ez sajnos társadalmi betegség, ami ellen csak közösen lehet küzdeni. Szerintem nagyon szabályozni kellene, hogy a gyerekek mit láthatnak a világhálón, még akkor is, ha könnyű azt kijátszani, mert onnan aztán rengeteg minden a nyakukba zúdul. Sokat kell beszélgetni a gyerekekkel akkor is, ha azt mondják, egyedül akarnak maradni a szobájukban. Anna egy nagyon érzékeny kislány volt, a lelkére vett mindent, de ezzel együtt rendkívüli módon nyitott maradt. Vele látszólag jól lehetett társalogni, érdeklődött a világ dolgai után. Úgy érzem, mi megpróbáltunk sokat beszélgetni vele, de a pozitív és a negatív dolgok összekeveredtek, mintha be lettek volna zárva a fejében egy dobozba, és azokból mindig a negatív volt a több. És abból a sok negatívummal teli dobozból kihozni azt, ami jó, ami segíthet, az nagyon nehéz.”

Az apa

 „Fel szeretnénk hívni mások figyelmét arra, ami felett talán mindig átsiklik az ember: mert nem igaz, nem szabad elhinni, hogy vele ez nem történhet meg. Mindenkinek el kellene ezen gondolkodnia, a gyermekének a szemébe kellene néznie. Nem igazán lehet a mindennapokban elképzelni, hogy ilyesmi bekövetkezhet, pedig mi is így jártunk. Azt szeretnénk, hogy ebből más is tanuljon, hogy talán megmenthessünk egy lelket, egy életet. Mert ez megtörténhet bárkivel, egy látszólag hihetetlennek tűnő eseménysorozat nyomán.”

„Nem találom a szavakat. Legalább hetente egyszer egy napot, a napban egy órát rá kell szánni arra, hogy beszélgessünk el a gyermekkel, próbáljunk a lelkébe nézni, hátha bujkál ott valami, amire korábban nem figyeltünk fel. A hétköznapi mókuskerékben zajló életünkben lehet, hogy mi jól érezzük magunkat, és azt hisszük, hogy a gyermekünk is így van ezzel. Pedig ez egyáltalán nem biztos.”

„Sok üzenetét megtaláltuk és átolvastuk, amennyire bírtuk lelkileg. Megtaláltuk annak a nyomát, hogy jól érezte magát az új iskolájában, bár félt az újabb csalódásoktól, ezt így szó szerint le is írta. Volt egy ilyen üzenete saját magának címezve a világhálón. Szerintem aggódott, nem hitte el, hogy jól is mehetnek a dolgok, és úgy maradhat minden. Ilyen lehetett a svájci útja is. Elutazott Svájcba a nővéréhez, és az hatalmas élmény lehetett neki az itthoni, pusztai viszonyokhoz képest. Aztán felhalmozódhatott benne minden. Hiába kérdeztük, mi baja van, nem tudott megnyílni nekem és a nővérének, de még a bátyjának sem, akivel pedig együtt nőttek fel és igazi testvéri viszony volt közöttük. Néha ölelgették, máskor ölték egymást, de testvérek között így természetes, mi is így voltunk annak idején. Sajnos Anna sem nekünk, sem a tanárainak, sem pedig a pszichológusoknak nem tudott igazán megnyílni. Pedig milliószor jeleztük, bármit elmondhat nekünk, mindenre van megoldás.”

„Korán ébredtem fel, még az ágyban maradtam valamivel öt óra után, és nagyon furcsán éreztem magam. Nálunk van egy hátsó kijárat, azt hallottam csapódni, de ezen nem lepődtem meg. Félálomban voltam, kijöttem és nem láttam a leány papucsát az ajtóban. Mindig levetette, nélküle nem ment be a szobába. Körülnéztem, de aztán visszafeküdtem. Most már tudjuk mi történt, mert a ház be van kamerázva: valószínűleg az idő alatt, amíg először kerestem, elbújt a garázsban, hogy ne vegyük észre, aztán miután visszamentem a szobába, teljes nyugalommal kiballagott, kinyitotta és visszazárta a kaput, aztán elsétált az utolsó útjára. Egy földes úton haladt végig, ami a határba vezet, a sínek felé. Körülbelül kilencszász méter a távolság. A mozdonyvezető elmondása szerint letérdelt a vonattal szemben. És… Mást nem nagyon tudunk, nem is nagyon kérdeztünk a részletek felől, jobb nem ismerni a többit.”

„Nehéz erről így beszélni. Talán 10 óra lehetett, vasárnap volt, olyankor szeretett az ágyban maradni. Már készítettük a reggelit, végeztük a napi teendőket, én bementem hozzá, hogy megnézzem, nem akar-e felkelni, és láttam, nincs senki az ágyban. Kérdeztem a bátyját, hol lehet, aztán nekiálltunk keresni, de nem találtuk sehol. Visszanéztük a kamerákat, és rájöttünk, hogy reggel fél hatkor kiment a kapun.”

„Közben az ablakon keresztül láttuk, hogy rendőrök és tűzoltók mozognak az úton, nem messze tőlünk, és a közösségi médiában is megosztották, hogy valakit elütött a vonat. Még sajnálkoztunk is, mert sajnos több ilyen tragikus baleset és öngyilkosság bekövetkezett már errefelé. Tudomásul vettük, hogy ismét valami ilyesmi történt. Közben a párom bement a faluba, a boltba, még a halottas kocsival is találkozott, de akkor még nem sejtette, kiért jöttek. Aztán, mint a villám sújtott belém, hogy ő lehet, akiért megérkezett a fekete autó. Felhívtam a rendőrséget azzal, hogy eltűnt a kislányunk. Rövidesen megjött egy rendőr, majd egy nyomozó, aki megmutatta a lányom egyik testékszerét. Itt van a nyakamon most is a lánc, és rajta a medál, egy kis cica. Imádta a cicákat.”

Kérdőjelek a tragédia körül

Az egykori osztálytársak írásokkal búcsúztak. Ha valaki végigolvassa a sorokat, egyre csak újabb és újabb kérdőjelek, miértek támadnak fel. De ez egyben riasztó figyelmeztetés is kell hogy legyen. Ezért van értelme, ezért fontos, hogy idézzünk néhány gondolatot.

• „Nagyon irigyeltem, hogy ilyen szépen tudott rajzolni. Mikor anyukám elmondta ezt a szörnyű hírt, ledöbbentem és nem tudtam mit mondani. Utána csak azon tudtam gondolkodni, hogy miért tette. Mi volt az, ami ennyire bántotta, hogy egy kilométert sétált a hidegben és nem gondolta meg magát. Nem bírtam sem felfogni, sem elfogadni, hogy többet nem fogjuk látni és még az sem fog kiderülni, miért tette. Az első nap nélküle szörnyű volt. Mindig mikor előre nézek az osztályban elszomorodok, mert nem őt látom, hanem a virágokat és a róla készült képeket. Mégis honnan tudhattam volna? Mindig kedves volt, önzetlen és nagyon aranyos, és legfőképp boldog. Mindig mosolygott, mindig nevetett.”
• „Órákon át díszítette a füzetét, a munkafüzetét és a tankönyvét is szebbnél szebb rajzokkal. Úgy tűnt, nagyon jól érzi itt magát, nem bántotta, nem piszkálta senki. Nagy szeretettel fogadtuk be az osztályunkba. Mindig életvidám volt, akkor is, amikor beteg lett. Volt két nyaklánca és egy karkötője, ami mindig rajta volt. Nagyon sokat sírtunk az elmúlt pár napban. Nagyon hiányzik nekünk a mosolya, az édes hangja. Nagyon szerettük.”
• „Nagyon aranyos, kedves lány volt. Angolórán, amikor össze voltunk vonva és én próbálkoztam a feladattal, egyből segített, megcsináltuk együtt. Ja, és mesélte, hogy vannak neki testvérei, vannak neki állatai, szamár, tehén, ló, kutyus, ha jól emlékszem. Sokat beszélgettünk és röhögtünk. Nagyon jó barátnak bizonyult. Egy csoda, a szülei és a testvérei is büszkék lehetnek rá. Szerettük, tiszteltük, büszkék voltunk rá. A szépséges unokahúgomról is beszéltem neki, meg a kutyusomról.”
• „A tankönyvosztáson találkoztam vele először. Teljesen normálisnak tűnt, vidámnak, beszélgetni is lehetett vele. Egyfolytában vidám volt, később már mindenkivel beszélgetett, mosolygott és a tanórákon is aktívan részt vett. Az osztályban nagyon gyorsan megtalálta a helyét. Semmi nem látszott rajta. Pénteken, egy osztályprogramon együtt nevetgélt a többiekkel.”
• „Okos, szép és aranyos volt. Valamelyik nap hozott magával egy csomag gumicukrot és mindenkit megkínált belőle. Volt, amikor megvártam a buszát és beszélgettünk, nevettünk. Egyszer haza is kísért, és akkor tudtam meg, hogy nagyon szereti a cicákat, viszont allergiás rájuk. Volt két nyaklánca, amiket mindig viselt. Nekem nagyon tetszettek.  Az egyik egy vasmacskás volt, a másik egy olyan nyaklánc, amire az lett ráírva, hogy Anya.”
• „Mit üzennék neki? Azt, hogy habár néhány hete ismertelek csak, nagyon megszerettelek és sosem felejtelek el. Olyan boldognak tűntél. Azt, hogy sosincs akkora baj, amit ne lehetne megoldani. Remélem, megtalálod a békét! Nem akarom elhinni. Ha azt hiszed, hogy nem szerettünk, nagyon rosszul gondolod, hiszen mindenki nagyon szeretett. Még mindig azt hiszem, hogy majd besétálsz és megint minden rendben lesz.”