Gál Csaba: Tajga réme

Gyerekkorom egyik legemlékezetesebb karácsonya az volt, amikor egy pedálos Moszkvicsot kaptam ajándékba. Úgy hat éves lehettem és nekem az az autó igazi volt. Amikor először megláttam a karácsonyfa alatt, el se hittem, hogy az tényleg az enyém. A karácsonyi ceremónia a családban a következő volt: izgalommal vártuk húgommal a csengőszót, ami az előszoba felől szólalt meg mindig. Akkor kirohantunk az előszobán keresztül a folyosóra, onnan be a nagyszüleink lakásába, egészen az utcára néző szobáig és ott állt a két ablak között a plafonig érő fenyőfa, feldíszítve.

Szóval egy ilyen, – minden évben palonig érő (!) – fa alatt parkolt az autóm. Kályhabarna karosszéria, csillogó kilincs és lökhárító, kivehető bőrülés, fémkormány, alumínium keretből szélvédő, kétsebességes hajtómű (előre, hátra), igazi, laposelemmel működő reflektorok, műszerfali kapcsolóval, hátsó rugózás, a sofőrülés mellett jobbról és balról egy-egy kis belső perem, ahol mindenféle kincset lehetett tartani. A kocsi elején cirkalmas, cirill betűs felirat: МОСКВИЧ, hátul pedig rendszámtábla! Természetesen a kétszobás lakásban egyből kipróbáltam, de legszívesebben a hosszú folyosón hajtottam volna vele fel-le, egész este, ha nem lett volna kint mínusz 15 fok.

Leginkább az nyűgözött le, hogy a kormány működik, az autóm tud kanyarodni – nem úgy, mint a merev első futóműves match boxok. Elkövetkező éveim fő közlekedési eszköze lett ez az autó, ami több volt játékszernél. Nagyapámat rendszeresen ezzel kísértem el a házunktól mintegy egy kilométerre lévő városközponti cukrászdába, ahol gesztenyepürét kaptam, amíg nagyapám komoly sakkpartikat játszott nyugdíjas barátaival, kékes cigarettafüstbe burkolózva. Ha elfogyott a pürém, meggymárkát ittam és nézegettem a hatalmas filodendronokat, legyezőpálmákat az asztalok között. De már alig vártam a játszma végét, hogy vasparipámra pattanjak. Nagyapám előtt mentem a járdán és dudáltam, ha forgalmi dugóba keveredtünk. Majd elfelejtettem a lényeget! Duda is volt az autó jobb oldalán, jó erős hangú. Ha hirtelen megnyomtam, az emberek ijedten ugrottak félre, aztán mikor meglátták a járművemet, elismerően mosolyogtak. Büszke voltam az autómra, nagyapám meg büszke volt az unokájára, peckesen, mindig hátratett kézzel sétált mögöttem, időnként rágyújtott Ezüst Kossuth nevű cigarettájára.

Persze nem csak az utcán, de a tornácunkon és az udvarban is rengeteget használtam a kocsit. A folyosó kövezete bár régi volt, de elég jó állapotú, a téglázott udvar viszont meglehetősen zötyögött.

Az autó rugózása meglepően jó volt, kifejezetten élvezhető ringatózásssal. (Ezt a macskáink nem értették meg, pedig próbáltam őket is az autózás örömében részesíteni, de ahogy elindultunk kiugrottak és fejvesztve menekültek.) Apu csinált egy lejtős lejáratot a folyosóról az udvarra, így nagy köröket tudtam tenni oda-vissza. Viszont el kell ismerni, hogy borzalmasan csörgött és csattogott a járművem, igazi szovjet gyártmány volt, nem sajnálták belőle az anyagot. A nehéz vasszerkezet nagyokat huppant a lejtőről lezökkenve, a téglázott udvaron meg mintha egy tank közlekedett volna. Nem emlékszem már, hogy ki adta neki a Tajga Réme becenevet, de talán a nagymamám. Mindenesetre, mire családunk amerikai nagynénije (minden magyar családnak van legalább egy ilyen „nagynénije”), aki igazából nagymamám unokatestvére volt, legközelebb ellátogatott hozzánk, már mindenki Tajga Rémeként emlegette az autót, és a név elhangzásakor nyerítésszerű röhögésben tört ki a harsány rokonság. Ezzel a járművel még a nagyszüleimnél rendszeresen megtartott ultipartikat is sikerült komolyan megzavarnom, ami azért nagy szó, mert a tíz filléres alapon játszott csaták közben a vendégek szorgosan fogyasztották a fröccsöket és a hangulat igen hamar a tetőfokára hágott.

Három évig tartott Tajga Rémének a fénykora, mert sajnos ennyi idő múltán egyszer csak észrevettem, hogy a térdeim beleütköznek a műszerfalba, nem tudom magam belepréselni az ülésbe. Irigyeltem is a húgomat, aki meg pont ekkorra érte el lábával a pedált, de ő ennek ellenére mégsem mutatott túlzott érdeklődést az autóvezetés iránt – a család és a kártyaparti vendégekörömére.

Aztán eltelt vagy harminc év és a nagyszülői ház megüresedett, szüleim az eladást fontolgatták. Mi már más városba költöztünk, de amikor hazalátogattunk, elvittem fiamat az öreg házba és ahogy végigjártuk a helyiségeket, a kamrában felfedeztem Tajga Rémét. Megkopottan, kicsit rozsdásan, porosan, de működőképes állapotban. Fiam szeme egyből felcsillant, ahogy kivittük az udvarra és beleült. Mintha éppen rá szabták volna! Pont jó volt neki a kocsi mérete, lábaival kényelmesen elérte a pedálokat. Édesapám, mint igazi ezermester nagypapa egy nap alatt gatyába rázta Tajga Rémét, beolajozta, csavarjait megszorította, horpadásait kikalapálta és kékre átfestette. Sajnos a duda nem került elő, de ez fiamat nem akadályozta a szakszerű használatban. Mire ő is kinőtte, öccse következett. Jelenleg Tajga Réme ismét pihen, de nem végleg! Ha majd jön a következő nemzedék, ismét készen fog állni a szolgálatra. Van benne anyag!

– Nevem Gál Csaba Sándor, eredetileg kecskeméti vagyok, de 1993 óta Székesfehérváron élek. Jogi egyetemet végeztem. Verseim Szegeden, az akkori Szegedi Egyetem című hetilapban kezdtek először megjelenni, majd Székesfehérváron, eleinte a Fejér Megyei Hírlapban, az Árgus című folyóiratban, illetve a Bástya antológiákban, majd a Várban. Közben publikáltam más irodalmi folyóiratokban is (Műhely, Új Forrás, Polisz, Irodalmi Páholy, Napút, Vár Ucca Műhely).

Első kötetem Előhívás címmel 2009-ben jelent meg a Vörösmarty Társaság kiadásában, majd 2012-ben a második Az alászállás évei címmel, feleségem Gálné Pék Eszter grafikus illusztrációival. Közben a Napkút Kiadónál Magasabb szempont címmel szintén 2012-ben jelent meg harmadik kötetem is. 2016 decemberben Poszt címmel legutóbbi, negyedik kötetemet jelentettem meg szintén a Vörösmarty Társaság kiadásában, feleségem illusztrációival. A versírás mellett kisebb mértékben prózával is foglalkozom, esszét, novellákat publikáltam.

Az írás mellett párhuzamosan foglalkozom zenéléssel, zeneszerzéssel is. Saját nevemen 2008-ban jelent meg zenei CD-m, mind ezen, mind pREsIGN Zenekar néven saját verseimet is megzenésítem.