Strázsán megőrzött magyar idők

A történelem nem valami avítt dolog. Jelen van. Velünk és bennünk. Szikora János rendezéséből fakad ez a következtetés. II. András (Sághy Tamás testesítette meg) megkoronázását időben az egész elő­adásra szétterjesztve láthattuk. Szikora nem félt egy bravúros, anakronisztikus bezárástól sem.

„[…] Történt szépek, éltek és voltak, / Kik meg nem halhatnak soha, / Őrzött elevenek és holtak, / Szivek távoli mosolya, / Reátok néz, aggódva, árván, / Őrzők: vigyázzatok a strázsán.” Az előadás kezdetén – az idő állandó jelenvalóságát is hirdetve – Latinovits Zoltán, a színészkirály zengte Ady Endre Intés az őrzőkhöz című versét a múlt századból.

Mintha egy filmet néztünk volna

A színpad: elöl, fent két harang, oldalt zászlók, hátul kivetítő, előtte mélyített játéktér. A kivetítő irányából, középen piros szőnyeg egy földes hatású, kör alakú terecske felé, amely egy újabb játszóhely. Hátul, oldalt óriásbábok. Mindenekfelett a Szent Korona hatalmas mása.

A rendezés nem is mindig törekedett rá, hogy mindenhonnan jól láthatóvá váljék a játék. A három oldalon lévő nézőtér és az egykor állt bazilika méreteivel versenybe szállni igyekvő színpad méretei ezt amúgy sem tették volna lehetővé. Előfordult, hogy a koronázó érsek hátat fordít a nézőtérnek. Ez mind nem okozott gondot, a kivetítő segített.

A kamera-kivetítő kapcsolata egyértelműen uralta a nézői figyelmet. Filmes hatást keltett mindez. Jellemző volt, amikor Kuna Károly (Assisi Szent Ferenc szerepében, de általában is jelölve az Istent valló embert) belenézett a kamerába, farkasszemet nézve a közönséggel. S a mindvégig jelen lévő, értelmező narráció (Mihályi Győző beszélt) ugyanezt a célt szolgálta.

A szertartásjáték integrálta az előadás szövetébe a humort és a horror felé nyújtózkodó vad rémületet is.

Ez is arrafelé mutatott, valódi drámát (mint műnemet) bemutató színházi előadás részesei vagyunk, nem „csupán” szertartásjátéké.

Mókás volt a Gertrúd királynéval Magyarországra érkező merániaiak csúfondáros bemutatása, Szirtes Edina zenéje erősítette a nevettetést.

Bárcsak újrajátszanák még!

II. András és Gertrúd koronázása egy szertartás alatt esett meg, hiszen már házasok voltak, amikor András megkaparintotta az országot. Testvére, Imre király halála után a magyar trónon – egy évig sem – a kisgyermek III. László „ült”, akinek haláláért a rendezés sejtetése szerint Gertrúd (Varga Gabriella alakította) felelt. Mérgezett teát kotyvasztott. Horrorba fordult az előadás, amikor Gertrúd királynét, férje távollétében, meggyilkolták. Imigyen büntetésként értelmezhető a színre vitt eksztatikus halálorgia, Horváth Csaba koreográfiája. Botokkal szúrták át Gertrúd erőtlen testét. Újra és újra. Időben korábban, Türingiában – hova férjhez adták később – már születésekor megérezték Erzsébet világra jöttét. Izgalmas volt az Osváth Judit által megtestesített majdani szent antréja. Születésekor a felnőtt lány bájt és tisztaságot mutató arcát mutatta a kivetítő. Szirtes Edina előadás során először felhangzó énekhangja emelte föl a pillanatot.

A szent élete csodákkal, meg nem értettséggel és a szegények sorsa feletti iszonyat megtapasztalásával telt. Erzsébet adott, amennyit bírt: kötényében kenyérré vált a rózsa. A távolból megérezte anyja, Gertrúd halálát is. Apjával, Andrással telepatikus beszélgetéseket folytatott, lélekben tudtak egymás kínjairól. Az előadás e képzeleti szála s az idővel való filozofikus bánásmód tette lehetővé ama, már felvillantott anakronisztikus megoldást, hogy végül Szent Erzsébet helyezte II. András fejére a Szent Koronát. Életük, emlékük szétválaszthatatlan. Az előadás bemutatta az Aranybulla kiadásának történetét is. Az urak és fia, a későbbi IV. Béla által is támadott II. András politikusi ésszel teremtett megállapodást. A jog tégláiból épített új katedrálist, meghallgatta és elfogadta a zendülni kész erők szavát. Békét és jogot teremtett. Bárcsak újrajátszanák még!