Nyitott műtárgyak Öreghegyen: mindent a szemnek, semmit a kéznek!

A képzőművész legújabb, a Velencei-tó, a víz és a fény ihlette korszakáról és szakmai pályafutásáról is beszélgettünk.

– Nyugodtan lehet ezt szakmának mondani. Nekem ugyan inkább hobbi, szórakozás. Nem munka, mert amikor munkává válik valami, ott már nem lehet hiba. Nagyon kellemetlen dolog a munka, azt én nagyon nem bírom. Viszont hobbiból kétszer annyit dolgozom, azaz játszom – fogalmazott. – Többrétegű kompozíciók ezek – mondta képeiről. – Van egy véletlenszerű alap, amelyet vízfestékkel vagy akrillal viszek fel. A vízpartra már az így előkészített alapokkal megyek ki – folytatta.

A parton azonban már arra törekszik, hogy képei arra hasonlítsanak, amit a természetben lát. Ahogy ő látja.

– Együtt dolgozunk, a festék, meg én. Ez nagyon kedves játék. Nem annyira unalmas, mint egyszerűen leábrázolni akármit. Egy tájképet le lehet ábrázolni, de abban nem sok öröm van, mert az ember azt addig csinálja, amíg végül sikerül. Itt viszont a festékkel együttműködve jön létre valami – ecsetelte.

Acsa Szűcs Imre két embertől leste el, milyen a művész, tudtuk meg a múltba fordulva.

– Ballagó Imre bácsi – egy nagyszerű festőművész – volt az én rajztanárom általános iskolában. Én már ott láttam, hogy milyen a művész, milyen az igazi ember. Tőle példát lehetett venni, sokat lehetett tanulni. Ugyanilyen volt később Ujházi Péter, aki egy rajzszakkört csinált a hetvenes évek közepe táján az ifjúsági házban. Ott a fehérvári fiatal képzőművészek nagy része megfordult – idézte fel.

1979-ben aztán a katonaság parancsolta soraiba hősünket, aki utána bekerült egy pesti alkotócsoportba. – Az ország legjobb fiatal művészeivel állíthattam ki nagyon komoly helyeken a Nemzeti Galériától az Ernst Múzeumig – emlékezett.

Időközben a Pelikán Galériához kötődő Székesfehérvári Művészek Társaságának is tagja lett, büszke arra, hogy egy ízben megkapta tőlük a Pelikán-díjat.

Az Öreghegyi Közösségi Házban hétfőn megnyílt kiállításának pasztellképeihez hasonlókat 2000 óta készít, ugrottunk vissza a jelenbe.

– A pasztell rendkívül gyors technika, a természetben, a hamar változó fények miatt sokkal praktikusabb ezt használni, mint akár az akrilt, akár az olajat – indokolta.

Ennek a korszakának nemcsak a most falra akasztott vízparti képei és printjei (itt: nyomtatott nagyításai), hanem fehérvári belvárosi darabjai is vannak. Utóbbiak egy kivetítőn leshetők meg. – Ezeken a fényt akartam megfogni – magyarázta. – Ha esik az eső, nekem nagy öröm, mert akkor csillog az egész város – vallott a fényekhez fűződő rajongásáról.

A festő kifejezte, most kiállított alkotásait nem jellemzi a történetmesélés, sem egy adott mondanivaló átplántálása a befogadókba, akiknek viszont: – Körülbelül annyit kell dolgozniuk e képeken, mint nekem! Nyitott műtárgyaknak mondják ezeket, a nézőknek kell befejezni: meg kell nézni! Ha nem nézik meg alaposan, nem hagyják, hogy a gesztusok, erők, színek, a képi elemek hassanak rájuk, akkor ezek a festmények nem fognak mondani semmit. Ezek a képek nem tökéletesen, direktben ábrázolnak valamit, hanem csak utalnak – világított rá a lényegre.