A téboly ép és nem ép szemmel – Bartusz-Dobosi László izgalmas kötete

Ha máshogy nem is, de iskolai tanulmányaink alatt szinte mindannyian megismerhettünk olyan írókat, akik nem éppen szabályos, normális életutat jártak be. Akikben valami furcsa volt, esetleg konkrétan meg is állapítottak náluk valamilyen elmebetegséget, s életművük is igazolja azt, hogy lelkileg nem kifejezetten voltak épek. Róluk is szól a pécsi Bartusz-Dobosi László Lélekszakadtak – Téboly az irodalomban című könyve. Szól továbbá azokról a szerzőkről, akik számára szintén érdekes volt ez a téma – a téboly, az őrület jelensége –, s egészségesen próbáltak megrajzolni ilyen állapotokat, beteg embereket. Olyanok is helyet kaptak az esszékötetben, akik valamilyen mesterséges szer által kerültek bódult, „nem normális” állapotba, így tapasztalva meg a létezésnek azt a formáját.

Normális, „nem normális” és szerektől befolyásolt szerzők

Bartusz-Dobosi László a fehérvári bemutatón elmondta: nem lexikont akart létrehozni, hanem arra akart rávilágítani, milyen izgalmas is ez a téma. A kötetben körülbelül 150 alkotót említ meg, művekkel, kiemelve azok jellegzetességét.

A tanárként, kritikusként és szépíróként is ismert szerző először egy iskolaújság szerkesztőjeként foglalkozott érintőlegesen a témával. Később újra fölmerült látókörében a téboly, amelyről aztán tanulmányt írt, s valahogy ez bővült az évek során, immár szándékosan kötetté, számos életrajz, szakirodalom és írásmű tanulmányozása után. Nem állt szándékában teljes képet adni, mert meglátása szerint ez befejezhetetlen téma, amelyet most tulajdonképpen megnyitott.

Annak okáról, hogy miért lehet olyan sok „lélekszakadt” ember az irodalom háza táján, Bartusz-Dobosi úgy vélekedik: az írás magányos műfaj, akkor lehet igazán elmerülni benne, ha az ember egyedül van. A magány következtében pedig talán könnyebben sérül a lélek.

Alkohol és egyéb befolyásoltság

A bevezetésben olvashatjuk: „Azt is szeretnénk hangsúlyozni, hogy a vizsgált alkotók esetében színtiszta, jól elkülöníthető betegséget többnyire nem lehet kimutatni, a képlet ennél sokkal bonyolultabb, összetettebb. Pusztán arra próbálunk vállalkozni, hogy az írásainkból kiolvasható vegyes diagnózisokból a legdominánsabbakat kiemelve a lehető legpontosabb képet fessük meg róluk, vagy az általuk teremtett főhősökről.” Ezután elsőként azokról esik szó, akik normálisan írtak a „nem normálisról”. Csak egy példa: Karinthy Frigyes. Ő ugyan agydaganata miatt igen komoly koponyaműtéten ment keresztül, és hallucinációi is voltak, mégsem férhet kétség ahhoz, hogy teljesen ép elmével írt állapotáról jól ismert, Utazás a koponyám körül című önéletrajzi művében.

A második részben azokról olvashatunk, „akik maguk is érintettek”. József Attiláról mindenki tudja, hogy mentális betegségben szenvedett, sokat értekeztek már róla, mégis és éppen ezért kihagyhatatlan. Vele kapcsolatban így fogalmaz a szerző: „Visszatekintve tehát megéli és írásba foglalja az »őrület« időszakait, amik ezáltal egy beteg ember tiszta pillanataiban a betegségéről megfogalmazott »tébolyának« hiteles bizonyítékai.” Ám szó van itt mások mellett Gogolról, Karinthy Gáborról vagy Kafkáról.

A záró fejezet „a mesterséges mennyországok” keresőiről, vagyis azokról szól, akik „…tudatosan nyúlnak stimuláló szerekhez – legegyszerűbb esetben az alkoholhoz, de többnyire ennél jóval komolyabb drogokhoz is –, hogy kitágítsák a szellemi horizontot…”. Bartusz-Dobosi László itt kitér Baudelaire és Hajnóczy Péter esetére, műveire is.

A szerző minden esetnél említ műveket, idéz, elemez, ezáltal akár új megvilágításba helyez műveket.

Vékony könyve fontos irodalomtörténeti adalék is lehet.