2020.04.25. 07:15
Pesovár Ferencről, a korszakalkotó néprajzkutatóról Botos Józseffel beszélgettünk
Pesovár Ferenc április 23-án lett volna 90 esztendős. A fiatalon, 53. életévében elhunyt, mégis korszakalkotó néprajzkutatóról Botos Józseffel beszélgettünk; táncról is és másról is.
Botos József mesélt Pesovár Ferencről, aki anno megmutatta neki és a többi táncosnak, merre kell indulni Csallóköz, Mátyusföld, Kalotaszeg, Mezőség, Délvidék, Újvidék felé… Fotó: Pesti Tamás / FMH
Fotó: Pesti Tamás
Botos József tavaly megjelent könyvében – címe: Székesfehérvár híres tánckutatója, Pesovár Ferenc – megírta első találkozásuk történetét, akkor ő 16 éves volt, Pesovár 30. A fiatalok táncoltak a próbateremben, ahova betért az akkor már a múzeumnál dolgozó Pesovár Ferenc, s felindultan kérte az oktatóktól, hogy amit csinálnak, azt azonnal hagyják abba!
No, mindjárt megértik.
„Nem nagyon szólt, de ha mondott valamit, akkor ott megszűnt minden apelláta”
– Az az igazság, hogy egy rendkívül furcsa, meggyötört ember volt. ’56 után letartóztatták, aztán nagy nehezen, Ortutay Gyula segítségével, kikerült – emlékezett vissza Pesovárra Botos. – Kiskunfélegyházán volt múzeumigazgató korábban. Volt ott valaki, egy pártember, aki iskolaigazgató is meg múzeumigazgató is volt egyben. Erre jött egy fiatal, éppen végzett egyetemista, odahelyezték, ő lett a múzeum igazgatója, mert neki megvolt a papírja, gondolom, ez nagy feszültséget okozott… Nem beszélt ezekről később, csak utólagosan tudtuk ilyen-olyan irományokból kibányászni, hogy mi is történhetett. Valaki bemószerolta azzal, hogy „maga sűrűn jár Pestre”. Ugye, voltak ’56 után mindenféle kivizsgálások, miután a forradalmat leverték. Bemószerolta valaki Ferit azzal, hogy sűrűn járt Pestre – ismételte. – Hát persze! Amikor már itt volt 20 éve Fehérváron, akkor is minden héten fölment Pestre, egyrészt azért, mert ott volt bejelentett lakása a bátyjával, másrészt ott voltak a barátai, ismerősei, a rokonság, persze, hogy minden héten ment. Meg a Zenetudományi Intézetben is dolgozott, külsős volt – idézte föl Botos József, aki szerint az ’56 utáni meghurcoltatás és az abból fakadó megfoghatatlan, kimondhatatlan valami sosem múlt el Pesovár Ferencből.
![](https://cdn.feol.hu/2021/09/rjuBA98n0ZhLN9phwSFo-pDq9-zGq7yUwU7L8844USE/fill/2560/1707/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50LzdiYzE5YTg5ZmM5NTRmM2NhNzUzNGUzYjM5MzY2NjQ3.jpg)
Aztán boldogabb vizekre eveztünk az emlékek sodrásában! Botos József kitűnő, szuggesztív táncosként jellemezte Pesovárt. – Ha táncolt, oda kellett nézni, senki se tudta róla levenni a szemét – fogalmazott. Meglátása szerint Pesovár Ferenc szemléletváltást hozott el a fehérvári, a fiatal táncosok számára. (Vagyis amikor leállította azt a citált próbát, azt bizony jó szándékból tette.)
– Az ’50-es években az orosz módszer dívott a táncművészeti főiskolán, orosz mesterek, orosz táncok, amit Igor Mojszejev – egyébként remek, fantasztikus tánckoreográfus – kitalált. Ám az a fajta formanyelv, amivel ő dolgozott, az tényleg kitalált volt, fantázia – mondta Botos. – Mi meg a folklór fele akartuk ezt vinni, mert az a hiteles. A Táncművészeti Főiskoláról ’56-ig úgy jöttek ki a táncmesterek, hogy orosz táncokat tanultak – magyarázta Botos.
Nyilván ezt a módszert hozták Fehérvárra is a főiskoláról kikerülő mesterek.
– Jött egy váltás, ezt hozta Feri: hogy nem ezt kéne csinálni, nem így kéne csinálni! Mi azt sem tudtuk, miről beszél, a szó szoros értelmében – mondta el József, aki aztán kifejtette, hogy Pesovár Ferenc nyitott számukra kaput a Kárpát-medence tájegységeihez, táncdialektusaihoz!
![](https://cdn.feol.hu/2021/09/-AtXQM18Z1sK8-5IkLuMN785nSoB_cM33bfkM-Wsius/fill/1288/784/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50Lzg2MTJhMTgzOGIzODQxMzk5YzhkMjBmYjAwMjU5NDA2.jpg)
– Mi arról földrajzórán nem hallottunk, hogy a határon túl magyarok vannak! Nem is volt róla szó. Azon túl, hogy Dózsa György székely származású nemes volt, meg hogy Ady Endre ott született a Partiumban – Partium? hol van az? ugye… –, no, ezen túl a világon semmit nem tudhattunk. Hogy egyáltalán máshol is léteznek magyarok!? Erről nem is volt szabad tudni – emlékezett az ötvenes évekre. – Na most, így megérteni, mi az, meg hol van: Csallóköz, Mátyusföld, Kalotaszeg, Mezőség, Délvidék, Újvidék… Mintha más világban élt volna ez az ember! Feri persze, aki a háború előtt végezte az iskoláját, ő még ezeket mind tanulta, tudta – mesélt Botos József Pesovár tanításairól.
– 1972-től ’76-ig jártam a felsőfokú néptánc koreográfus képzőre, ott sem beszélhettek ezekről órán, térképet mi csináltunk, fusiban. Kézen-közön, a szakmán belül adtuk tovább, hogy értsük ezt az egészet, hogy mi merre van, hogy hova érdemes gyűjteni menni, hol találunk valamit. Ezt a fajta szemléletváltást hozta el Feri – magyarázta a tanítvány. Pesovár Ferenc 1962-től aztán a Fejér Megyei Népi Együttes (ma: Alba Regia Táncegyüttes) néprajzi tanácsadójaként is tevékenykedett.
– Szeretett az együttessel lenni. Nem volt családja, nem nősült meg, mi voltunk a baráti köre. Voltak a pesti barátai is, de itt, Fehérváron élt többet. Beült a próbaterembe – hetente háromszor volt próba –, mindig jött. Mert hát mit csináljon egy legényember? Vagy bemehetett a kocsmába, és találkozhatott valami haverral, de leginkább olyannal, akinek fizethetett is, mert valamennyi pénze azért neki mégis volt, mert nem kellett másra. Vagy lejött a próbaterembe és nézett bennünket, élvezte, hogy ott van a fiatalok között. Utazgatott velünk, amikor mentünk ide-oda. Külföldön, ha valakinek elfogyott a pénze, ellopták a tárcáját, akármi történt, mindig ő volt az első, aki adott – idézte föl Botos József.
– A hatvanas években a tánc még lenézett volt Fehérváron, nem fogadták el a társművészetek. Akkor itt kizárólag a zene, a képzőművészetek, a színjátszás számított. Jócskán besegített, amikor a táncházat elindítottuk, az újszerű folklorizmust visszahoztuk: akkor egyszer csak megteltek a táncházak, képzőművészek, írók, mindenki ott kötött ki! Az lett a hely, ahol összejött a nép – fogalmazott Botos József, majd hozzátette, hogy Pesovár Ferencet mindenki elfogadta, elismerte az összes művészeti terület művelője, mindig: – …mert olyanokat tudott mondani, akár borozás közben, amit más nem. Egy-egy mondattal hihetetlenül helyre tudta tenni a dolgokat. Az az embertípus volt, aki nem nagyon szólt, nem nagyon társalgott, de ha mondott valamit, akkor ott megszűnt minden további apelláta.