Pesovár Ferencről, a korszakalkotó néprajzkutatóról Botos Józseffel beszélgettünk

Botos József tavaly megjelent könyvében – címe: Székesfehérvár híres tánckutatója, Pesovár Ferenc – megírta első találkozásuk történetét, akkor ő 16 éves volt, Pesovár 30. A fiatalok táncoltak a próbateremben, ahova betért az akkor már a múzeumnál dolgozó Pesovár Ferenc, s felindultan kérte az oktatóktól, hogy amit csinálnak, azt azonnal hagyják abba!

No, mindjárt megértik.

„Nem nagyon szólt, de ha mondott valamit, akkor ott megszűnt minden apelláta”

– Az az igazság, hogy egy rendkívül furcsa, meggyötört ember volt. ’56 után letartóztatták, aztán nagy nehezen, Ortutay Gyula segítségével, kikerült – emlékezett vissza Pesovárra Botos. – Kiskunfélegyházán volt múzeumigazgató korábban. Volt ott valaki, egy pártember, aki iskolaigazgató is meg múzeumigazgató is volt egyben. Erre jött egy fiatal, éppen végzett egyetemista, odahelyezték, ő lett a múzeum igazgatója, mert neki megvolt a papírja, gondolom, ez nagy feszültséget okozott… Nem beszélt ezekről később, csak utólagosan tudtuk ilyen-olyan irományokból kibányászni, hogy mi is történhetett. Valaki bemószerolta azzal, hogy „maga sűrűn jár Pestre”. Ugye, voltak ’56 után mindenféle kivizsgálások, miután a forradalmat leverték. Bemószerolta valaki Ferit azzal, hogy sűrűn járt Pestre – ismételte. – Hát persze! Amikor már itt volt 20 éve Fehérváron, akkor is minden héten fölment Pestre, egyrészt azért, mert ott volt bejelentett lakása a báty­jával, másrészt ott voltak a barátai, ismerősei, a rokonság, persze, hogy minden héten ment. Meg a Zenetudományi Intézetben is dolgozott, külsős volt – idézte föl Botos József, aki szerint az ’56 utáni meghurcoltatás és az abból fakadó megfoghatatlan, kimondhatatlan valami sosem múlt el Pesovár Ferencből.

Aztán boldogabb vizekre eveztünk az emlékek sodrásában! Botos József kitűnő, szuggesztív táncosként jellemezte Pesovárt. – Ha táncolt, oda kellett nézni, senki se tudta róla levenni a szemét – fogalmazott. Meglátása szerint Pesovár Ferenc szemléletváltást hozott el a fehérvári, a fiatal táncosok számára. (Vagyis amikor leállította azt a citált próbát, azt bizony jó szándékból tette.)

– Az ’50-es években az orosz módszer dívott a táncművészeti főiskolán, orosz mesterek, orosz táncok, amit Igor Mojszejev – egyébként remek, fantasztikus tánckoreográfus – kitalált. Ám az a fajta formanyelv, amivel ő dolgozott, az tényleg kitalált volt, fantázia – mondta Botos. – Mi meg a folklór fele akartuk ezt vinni, mert az a hiteles. A Táncművészeti Főiskoláról ’56-ig úgy jöttek ki a táncmesterek, hogy orosz táncokat tanultak – magyarázta Botos.

Nyilván ezt a módszert hozták Fehérvárra is a főiskoláról kikerülő mesterek.

– Jött egy váltás, ezt hozta Feri: hogy nem ezt kéne csinálni, nem így kéne csinálni! Mi azt sem tudtuk, miről beszél, a szó szoros értelmében – mondta el József, aki aztán kifejtette, hogy Pesovár Ferenc nyitott számukra kaput a Kárpát-medence tájegységeihez, táncdialektusaihoz!

– Mi arról földrajzórán nem hallottunk, hogy a határon túl magyarok vannak! Nem is volt róla szó. Azon túl, hogy Dózsa György székely származású nemes volt, meg hogy Ady Endre ott született a Partiumban – Partium? hol van az? ugye… –, no, ezen túl a világon semmit nem tudhattunk. Hogy egyáltalán máshol is léteznek magyarok!? Erről nem is volt szabad tudni – emlékezett az ötvenes évekre. – Na most, így megérteni, mi az, meg hol van: Csallóköz, Mátyusföld, Kalotaszeg, Mezőség, Délvidék, Újvidék… Mintha más világban élt volna ez az ember! Feri persze, aki a háború előtt végezte az iskoláját, ő még ezeket mind tanulta, tudta – mesélt Botos József Pesovár tanításairól.

– 1972-től ’76-ig jártam a felsőfokú néptánc koreográfus képzőre, ott sem beszélhettek ezekről órán, térképet mi csináltunk, fusiban. Kézen-közön, a szakmán belül adtuk tovább, hogy értsük ezt az egészet, hogy mi merre van, hogy hova érdemes gyűjteni menni, hol találunk valamit. Ezt a fajta szemléletváltást hozta el Feri – magyarázta a tanítvány. Pesovár Ferenc 1962-től aztán a Fejér Megyei Népi Együttes (ma: Alba Regia Táncegyüttes) néprajzi tanácsadójaként is tevékenykedett.

– Szeretett az együttessel lenni. Nem volt családja, nem nősült meg, mi voltunk a baráti köre. Voltak a pesti barátai is, de itt, Fehérváron élt többet. Beült a próbaterembe – hetente háromszor volt próba –, mindig jött. Mert hát mit csináljon egy legényember? Vagy bemehetett a kocsmába, és találkozhatott valami haverral, de leginkább olyannal, akinek fizethetett is, mert valamennyi pénze azért neki mégis volt, mert nem kellett másra. Vagy lejött a próbaterembe és nézett bennünket, élvezte, hogy ott van a fiatalok között. Utazgatott velünk, amikor mentünk ide-oda. Külföldön, ha valakinek elfogyott a pénze, ellopták a tárcáját, akármi történt, mindig ő volt az első, aki adott – idézte föl Botos József.

– A hatvanas években a tánc még lenézett volt Fehérváron, nem fogadták el a társművészetek. Akkor itt kizárólag a zene, a képzőművészetek, a színjátszás számított. Jócskán besegített, amikor a táncházat elindítottuk, az újszerű folklorizmust visszahoztuk: akkor egyszer csak megteltek a táncházak, képzőművészek, írók, mindenki ott kötött ki! Az lett a hely, ahol összejött a nép – fogalmazott Botos József, majd hozzátette, hogy Pesovár Ferencet mindenki elfogadta, elismerte az összes művészeti terület művelője, mindig: – …mert olyanokat tudott mondani, akár borozás közben, amit más nem. Egy-egy mondattal hihetetlenül helyre tudta tenni a dolgokat. Az az embertípus volt, aki nem nagyon szólt, nem nagyon társalgott, de ha mondott valamit, akkor ott megszűnt minden további apelláta.