Kétszer mondott nemet az igazgatói felkérésre Márkosi József, a Nene zenekar billentyűse

Gyerekkora óta végigkíséri az életét a zene és annak szeretete. Miként alakult ki a zene iránti elköteleződés?

– Édesapám dobos, egy vendéglátós zenekarban zenélt, így már nagyon fiatalon találkozhattam egy, a garázsunkban összerakott dobfelszereléssel. Nekik volt néhány videó- és audiokazettájuk még a 80-as évekből, melyeket már óvodás koromban imádtam, ki sem keltem az ágyból, ameddig reggel apám le nem játszotta nekem valamelyik kazettát. Ekkor még a dob volt a kedvenc hangszerem. Vannak családi videók, ahol látszik, hogy már hároméves koromban próbálkoztam a dobolással. Később apámék újra összeálltak a zenekarukkal és elvittek engem néhány próbára. Ott megláttam a billentyűst és nagyon megtetszett a hangszere, ami egy szintetizátor volt. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor eldöntöttem: billentyűs leszek. Be is írattak a szüleim 11 éves koromban Vuity Antalhoz szintetizátort tanulni, aki a második óránk után azt mondta: „Te vagy az eddigi legjobb tanítványom.” Ez a mondat máig elkísér és sok erőt ad. A következő nagy szerelem tizenévesen az Omega volt. Öcsém vett nekem egy ­Omega DVD-t, amit megnéztem, és azonnal rajongóvá váltam. Félistenként néztem Benkő Lászlóra, mindent megadtam volna azért, hogy egyszer találkozhassak vele. Ennek kapcsán először öcsémmel ketten kezdtünk el Omegát játszani, majd alapítottam egy Omega-­feldolgozásokon alapuló zene­kart, amelynek Megapolis lett a neve. Nagyjából két évet játszogattunk, próbálgattunk, de nem volt különösebb sikere, mígnem 2013-ban jött egy telefonhívás Jankai Bélától, az Omega akkori másodbillentyűsétől, aki azért keresett meg minket, hogy őket helyettesítve közösen adjunk koncertet Benkő Lászlóval. Elmondhatatlanul boldog voltam. Az első közös koncert kapcsán jött létre a Benkő László és a Megapolis produkció, melynek billentyűse és vezetője voltam évekig. Ez a produkció Benkő László halálával ért véget.

Egyértelmű volt, hogy zenész lesz, vagy volt más opció is?

– Egyidőben nagyon szerettem a vasutat, ekkor mozdonyvezető akartam lenni, aztán erősáramú villanyszerelő. Az autószerelés szintén érdekelt, de ez csak hobbiszinten. Igazából világéletemben zenész szerettem volna lenni. Manapság a színház világa is elkezdett érdekelni, ebbe szívesen belekóstolnék kicsit, de ez már ismét a színpadi lét.

Ha jól tudom, nem a zongora az egyetlen billentyűs hangszer, ami közel áll a szívéhez.

– Világéletemben szerettem a különböző billentyűs hangszereket. A zenetanulást kísérőautomatikás szintetizátoron kezdtem, ezután a középiskolában zongorára váltottam. Közben vásároltam egy Hammond orgonát, egy Minimoogot, ami egy analóg szintetizátor, és számtalan más régi szintetizátort is. A zongora mellett ezekkel is sok időt töltök és igyekszem beépíteni a használatukat a különböző produkciókba. A tulajdonomban van az a két szintetizátor is, amelyen Benkő László játszott velünk évekig. Egyiket alá is írta. Küldetésemnek érzem, hogy a köztudatban megpróbáljam pozitív irányba megváltoztatni a „szintetizátor” fogalmát. A szó hallatán mindenki arra gondol, hogy dübörög egy gép és szól a mulatós, holott az eredeti szintetizátorok analóg hangszerek voltak, amelyek úgynevezett oszcillátorokkal hoztak létre hullámformákat, melyek hasonlíthattak egy akusztikus hangszerre, de létre lehetett hozni teljesen egyedi, szintetikus hangzásokat is.

Korban viszonylag közel volt és van ma is a tanítványaihoz, hiszen már a főiskolai évek alatt is oktatott. Fiatal pályakezdőként milyen kihívásokkal kellett szembenéznie? Könnyen megtalálta a gyerekekkel a közös hangot?

– Az egész tanári létemet úgy kezdtem, hogy hónapokig ültem volt zongoratanáraim, Esze Zsolt és Vuity Antal mellett, az ő óráikon. Rengeteget tanultam tőlük, így igazából, amikor meg kellett tartanom az első órámat, túl nagy meglepetés nem ért. Persze azóta megannyi dolgot tanultam a tanításról, sok mindent teljesen máshogy csinálok ma, mint az elején. Azt hiszem, soha nem volt problémám azzal, hogy miként kommunikáljak gyerekekkel, kamaszokkal. Kicsit havernak tekintenek – a megfelelő határokon belül –, de ettől függetlenül lett egy respektem, amit ki tudok használni pozitív pedagógiai célokra.

Szeptember óta a Reményik Sándor Református Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Óvoda művészeti igazgatója. Tudomásom szerint nem volt egyenes az út az igazgatói székig.

– Olyannyira nem volt egyenes, hogy soha életemben nem volt ilyen célom, nem is gondoltam erre. Amikor ­Vuityné Sárándi Klára igazgatónő először felhívott, hogy legyek intézményegység-vezető, azonnal nemet mondtam, el sem tudtam volna képzelni magam ilyen pozícióban. Rá pár napra ismét kaptam egy telefont, hogy ha nem vállalom el, akkor csak segítsek be egy rövid ideig. Erre is nemet mondtam. A harmadik telefonhívásnál, amikor már a komplett iskolavezetés kérte, hogy „segítsek”, nem tudtam nemet mondani. Elvállaltam két hónapra, melyből végül egy év lett. Egyelőre.

Fiatalon, 27 évesen került az igazgatói székbe, ami, úgy gondolom, nemcsak több munkát, de sokkal több felelősséget is magával hozott. Fel lehet készülni egy ekkora feladatra?

– Gyakorlatilag időm sem volt felkészülni. Szeptemberben kezdtem el megtanulni azt, hogy egyáltalán miként működik egy ilyen intézmény. Azonnal a nyakamba szakadt rengeteg feladat, melyeket ott, akkor, az adott pillanatban kellett értelmeznem és megcsinálnom. A kollégáktól és az előző egységvezetőtől rengeteg segítséget kapok. Nagy felelősség mindez, de nagyon szeretem a kollégáimat és azt hiszem, egy-egy esetet leszámítva nagyon jól tudunk együtt dolgozni.

Az igazgatói feladatok és a tanítás mellett többek között a Nene zenekarban is zongorázik. Bár jelenleg nincsenek koncertek, hogyan tudja ­összeegyeztetni a tanítást, az igazgatói teendőket és a zene­kari próbákat?

– Lehetek egységvezető, zenetanár, akár még akasztott ember is – remélem, az nem leszek –, de akkor is zenész maradok. A színpad a mindenem. A Nene a legfontosabb projekt most az életemben, és életcélom, hogy egy hosszú távú, jól működő zenekar legyen belőle. Igaz, utóbbival, úgy gondolom, nem lenne gond, ha nem lenne a nyakunkon egy világjárvány, de nem adjuk fel. Folyamatosan dolgozunk, stúdiózunk, születnek új dalok, hamarosan forgatunk egy nagyszabású és több kisebb videoklipet is. Szóval azt kell mondjam, igyekszünk kihozni a maximumot a jelenlegi helyzetből és készülünk a jövőbeni koncertekre. Jelenleg a próbák és a stúdiómunkák többnyire hétvégén vannak, amikor nem tanítok. A vezetői feladataimat pedig rugalmasan tudom „pakolgatni”.