A magyar kultúra tartást ad, beépül a hétköznapjainkba

Szikora János színházigazgató:

– A magyar kultúra napján a Vörösmarty Színház épületében először Vörösmarty Mihály jut eszembe. S nem csupán azért, mert nemrég ünnepeltük születésének 220. évfordulóját, illetve mert a színház a nevét viseli, hanem azért is, mert ő az egyik legnagyobb költőnk, írónk és olyan szellemi örökséget hagyott maga után, amely szinte észrevétlenül épült be a hétköznapjainkba. A kultúra napja ezt a beépülést juttatja eszembe, hiszen a kultúra is olyan „anyag”, amely a napjaink szerves részévé válhat. Szellemi táplálékunk, még ha nem is tudatosan fogyasztjuk. S ugyan Vörösmarty halála előtt azt a kritikát kapta könyvkiadójától, hogy művei nem elég divatosak, ma már tudjuk: megkerülhetetlen és fontos szerző. Hiszen mindig jönnek divatos, trendi áramlatok a kultúrában is, ám ezek mögött ott vannak a mélyebb tartalmakat hordozó vonulatok. A kultúra igazi munkásai – és ezekben a nehéz időkben a művész helyett a munkás szót használnám – azok, akik komolyan veszik e mélyebb tartalmak közvetítését. Rájuk nagy felelősség hárul, főleg most, hogy mindenki tudja, mi a helyzet a világban. És amíg az egészségügyben a fizikai egészségünk fenntartásáért küzdenek, addig a kultúra munkásainak a lelki egészség megtartásáért kell tenni, mert a kettő összefügg. Óriási a felelősségük ezen a téren, s én is ezt élem meg ezekben a hónapokban.

Altorjay András orvos, művészetpártoló:

– Kallós Zoltán néprajzkutató gondolatai jutnak eszembe, s ezek kapcsán az, hogy az anyanyelvnek óriási jelentősége van a magyarság, a magyar kultúra megtartásában. Idézném Kányádi Sándor Játszva magyarul című versét, amely jól kifejezi ezt: „aki megért / s megértet / egy népet / megéltet”. A nyelv fontossága ebben áll: egyrészt megértem, amit a másik mond, másrészt meg tudom értetni magam. Ezt éltem meg például Erdélyben egy 1979-es kirándulás alkalmával is, ahol a nyelv összekötött, mégis másként tapasztalhattam meg a magyarságot, mint itthon. Láttam a kultúránk sokszínűségét, ahogy tapasztaltam azt más határon túli területen is, így számomra a magyar kultúra azt is jelenti, hogy ugyanazt többféleképpen meg lehet élni. A művészek, alkotók ma nehéz helyzetben vannak, hiszen nincsenek meg a hagyományos bemutatkozási lehetőségek, és a közönség sem kap közvetlen élményt. Most vissza kell vonulni a saját kis belső szigetünkre, felfedezve annak gazdagságát. Akiknek e tekintetben van miből meríteni, azoknak talán könnyebb átvészelni ezt az időszakot.

Iancu Laura költő, író, néprajzos:

– Három fogalom, gondolat jutott eszembe. Egyrészt: hagyományőrzésről nem akarok beszélni, mert ezt a fogalmat, kifejezést és az ilyen hozzáállást helytelennek tartom. Sebő Ferenc mondta, hogy a kultúrát nem őrizni, ápolni kell, hanem megélni. Ezért úgy gondolkodom erről, hogy a kultúránk az, ami meghosszabbítja az életemet, mert visszamenőlegesen legalább 1000 évet ad, és jövője is van, így pedig tompítja a halálfélelmet. Én ebben az egész élő valamiben egy sejt vagyok, része az egésznek.

A kultúránk lehet aztán parázs, amelyet szítani, éleszteni kell, hogy legyen belőle tűz, azt azonban használni kell, mert ha csak ülünk mellette és őrizzük, akkor elpusztulunk.

Aztán: a kultúránknak és az őseinknek köszönhetően van tartásunk, egyenes a gerincünk. Ez tehát egy „tartóoszlop”, a kultúra lehet „szellemi gerinc”, akik pedig ezt megteremtették, azok előtt főhajtással kell adóznunk. Nyugodtan kihúzhatjuk magunkat, mert ugyan „kis” ország vagyunk, ám a tudomány és a művészet asztalánál előkelő helyen ülünk. Mindez tartást ad. Ám nem büszkeség, fennhéjázás ez, hanem adottság, emiatt nem veszünk el senkitől semmit.

A magyar kultúra túl fogja élni az egyént, de ezáltal mi is túlélhetünk. Fontos, hogy ne csak fogyasszuk a kultúrát, hanem lehetőség szerint aktívan tegyünk hozzá. Ha például egy múzeumi tárgy „beszél” hozzánk, akkor „hallgassuk” meg, hogy ma mit akar üzenni. Így párbeszédet folytatunk azzal, amit ránk hagytak az elődök.

A jelen helyzet kapcsán azt gondolom: ne nagyon költözzünk a digitális világba, maradjunk még egy kicsit a beszűkült valóságban, és töltsünk több időt a belső világunkban. E belső világból születik a kultúra is, hiszen bent is megvan az, amit kint látunk.