Matuz János: „én egy ilyen jégszoborkészítő vagyok”

– Egyszer kigyűjthetnék nekem, mert nekem soha sincsen meg semmi – mondta Matuz János színházcsináló azokra a cikkekre célozva, amelyek az elmúlt 9 évben lapunkban megjelentek vele és róla. – Nem az a fajta vagyok, aki gyűjti ezeket, pedig kéne, mert lassan semmi nem marad, csak amit az ember valaha mondott.

Csak az marad meg a munkásságából, amit az újságok megírtak?

– Hát igen. A filmek elszállnak, a színdarabokat leveszik a műsorról, műsorfüzet marad belőlük. Az általam szerkesztett, írt, rendezett műsorok itt Fehérváron, egy vagy két alkalommal bemutatott előadások. Én egy ilyen jégszoborkészítő vagyok.

A nézők és a rengeteg színjátékos fiatal, akivel foglalkozik, bennük ott kell legyen a hatása.

– Persze, ott van, de ez inkább pedagógia, nem művészet. A pedagógusnak sem marad meg más, csak az osztálynaplók meg a tablók a folyosón. A plakátjaimat sem tartom meg, valahogy mindig elvesznek, nem vagyok falra kiragasztós figura.

Akkor mondom, mit mondott! Három éve azt, hogy fehérvári, sőt felsővárosi polgár lett. Karcagon született, Debrecenben járt bölcsészkarra, Szolnokon élt és dolgozott sokat. Milyen város Székesfehérvár az Alföldről nézve?

– Szolnokhoz könnyebb hasonlítani, mert lélekszámban hasonló. Szolnok egy alvó város. Engem először megdöbbentett Fehérvár forgataga, lüktetése, és hogy mennyire van mondanivalója ennek a városnak. Fehérvárnak tapintható a kulturális identitása. Aztán egy apróság: itt megállnak az autók a zebránál, ez teljesen szokatlan volt nekem. Halkan mondom, hogy ez a tapasztalatom az elmúlt években romlott. Én egy virtigli alföldi gyerek vagyok. Fölkészítettek bennünket arra, hogy mások a dunántúli emberek, mint az alföldiek: zárkózottabbak, visszafogottabbak. Ez részben így is van.

Hárman érkeztek 2012-ben a Vörösmarty Színház élére: Szikora János, Csányi János, Matuz János.

– Hárman pályáztunk egy háromigazgatós rendszerrel, ahol Szikora János volt az egyenlők közt az első, nevezzük főigazgatónak, és volt két igazgató, Csányi János és én. Kiderült, hogy ezt a három igazgatós rendszert sem a város, sem a városvezetés nem érti, mert a színház azért mégiscsak egy egyfejű fenevad. Nagyon gyorsan kiderült az is, hogy a két János nem tud visszaállni egy hagyományosabb rendszerre, és akkor ott Csányi Jánosnak mennie kellett, ez volt 2013 tavaszán. Én pedig öt évvel később fölálltam.

A Vörösmarty Színház művészeti intendánsából a Fehérvári Programszervező művészeti intendánsa lett. Mi történt?

– Ezt sosem meséltem még el, most sem fogom. Elég annyi, Szikora Jánosnak és nekem nem maradt egymás számára több mondanivalónk. Azt rólam érdemes tudni, hogy sosem maradtam benne olyan helyzetekben, amelyben nem éreztem jól magam.

Egy 2012-ben megjelent Hírlap-interjúban beszélt egy szolnoki kórusról, amelyet feleségével alapítottak. Alakult fehérvári kórus is?

– Szolnoki zeneértőkkel csináltuk az Amicus Énekegyüttest. Azt reméltük, hogy majd építünk valami hasonlót Fehérváron is, de akinek itt képzett hangja van, mind énekel már valahol, mi viszont nem akartunk elszipkázni senkit sehonnan. A kórusmozgalom is változik. Általában is csökken az éneklésre fordítható szabadidő.

Azt is mondta korábban, hogy az évek során lírai tenorból „szomorú” baritonná vált. Mi a helyzet most?

– Még „szomorúbb” bariton vagyok. Ehhez meg kell érteni a tenorok mentalitását. A tenor a csatár a csapatban. Kicseng a hangja, viszi a dallamot, szárnyal fölfelé. A bariton a hátratolt középpályás. A basszus a védelem. Vannak fantasztikus védők, vannak nagyon jó munkabírású, tehetséges középpályások, de azért, jó esetben, mégis a csatár szórja a gólokat! Amikor én szembesültem azzal – néhány évnyi nem éneklés után –, hogy már nem tudok gólt lőni kapásból a tizenhatos sarkáról, akkor az nagyon szomorú érzés volt. Erre mondtam azt, hogy szomorú bariton, mert az már az, amikor az ember elkezdi azt látni, hogy kopaszodik, fehéredik a haja, vagy már nem fut olyan jól százon.

Itt ülünk a családja felsővárosi házának nappalijában. Mi az itthoni feladata?

– Ez a feleségemet is őszintén megdöbbenti: én napi szinten sütök-főzök mindent. Levest, húsokat, süteményeket, kelt tésztákat, kenyeret. A feleségem zseniálisan főz, de én rájöttem, hogy engem mindenféle munka közben a főzés kikapcsol, és elmondhatatlan, milyen az a mágia, amikor a nyersanyagok zűrzavarából a végén összeáll maga az étel. Ha az étel nagyon finom, lelkesen dicséri a vendég, a család, és harmadnap, negyednap is megeszi. Én ezekért a minimális morzsákért taposok. Azonkívül takarítok, a feleségemmel együtt – azért a pasiknak hozzá szokott nőni a kezükhöz a porszívó –, és enyém a kert.

Mi volt a legutóbbi itthoni vasárnapi ebéd?

– A múlt héten csináltam szuvidált szarvascombot csatnival. Volt nemrég zsebes karaj. Nagyon jól rántok különböző húsokat. A család kedvence a tárkonyos csirkeragum májjal. Isteni csülkös babot készítek. Este, mikor hazajövök, beállok a konyhába, és akár másfél-két órát elvagyok. Nagyon hálás dolog. Nincs már annyi téma a fejemben, hogy egész nap pörögjek, kell a kikapcsolódás: vagy kint kapirgálok, vagy a konyhában vagyok. Alighanem házias pasi vagyok.

Kik jönnek vendégségbe dicsérni az ételt?

– Főleg a feleségem révén jönnek a barátok. Szolnokon is így volt, itt is az ő révén alakulnak a baráti körök, mert én vagy írok, vagy főzök; elvagyok. Ő sokkal közvetlenebb. Kettőnk közül ő a társasági lény, én csak egy ilyen oldalkocsi vagyok.