Tánc hegedűre és szájharmonikára – Szirtes Edina Mókus a dunaújvárosi Bartók Színház darabjában játszik

A Bartók Táncszínház és a Varidance közös produkcióját szeptember 27-én láthatta először a dunaújvárosi Bartók Színház közönsége. Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák élőben, Szirtes Edinával együtt zenélték végig az előadást. Aligha lesz ebben változás.

A bemutatóra elkészült műsorfüzetéből az derült ki, hogy előbb Ferenczi Györgyöt kérte föl Vári Bertalan, az előadás rendező-koreográfusa az eredeti zene rackás áthangszerelésére, e feladatot végül Ferenczi továbbadta Szirtes Edinának, akit a zenei világban Mókus néven ismernek. – Ferenczi Györgyék stílusa ebben a helyzetben adott, ők egy nagyon szikár, nagyon erős, egy igazi szittya, karakán hangulatot hoznak az én kis álmodozó, repdeső pillangóimhoz – nyilatkozta Szirtes Edina a színháznak.

Nézetünk szerint Ferenczi György e gesztusa olyan, mintha egy képzeletbeli focimeccsen Maradona, az argentin zseni átadná a csapatkapitányi karszalagot és az irányítóknak járó 10-es mezt Pelének, a brazil futballbálványnak, s onnantól kezdve együtt rohamoznák az ellenfél kapuját. No persze, a táncosokat kísérő, az előadást narrátori szerepkörben vezető zenekarnak könnyebb a dolga, mint bármely világválogatottnak, hiszen itt nincsen igazi ellenfél.

Legfeljebb a János vitézzel kapcsolatos korábbi nézői tapasztalatokból fakadó elvárások, esetleg előítéletek. Szerintünk Petőfi Sándor teremtményei, a János vitéz szereplői, Kukorica Jancsi története győzelemre van ítélve, s nincs ez másként a Kacsóh Pongrác-féle daljáték esetén sem. A közönség tudja, Petőfi Sándor 1844-es elbeszélő költeménye alapján 1904-ben készült el az azonos című daljáték, amelynek zenéjét Kacsóh, szövegét – Heltai Jenő verseinek felhasználásával – Bakonyi Károly írta, mégpedig szabadon kezelve az eredetit.

A dunaújvárosi előadás egyszerre világzenei és népzenei kitekintésektől sűrű, tempós blueskoncert, lélekbizsergető ének- és hegedűdallamokkal simogató, könnyen befogadható dzsessz, s egyszerre történetmesélő színház. Árad a báj, a derű, a kellem a színpadról. A mesei jelleget erősíti a negatív hős, a mostoha borzadályt sugárzó lénye, a teszetosza francia király mulatságos személye is. Azonosulni pedig könnyű a jókkal: a néző szurkolhat Kukorica Jancsinak, izgulhat Iluskáért, együtt érezhet a hoppon maradt szép francia királylánnyal. S aki a győzedelmes magyar huszárok helyébe képzeli magát szívesen, talán az jár a legjobban! Hiszen a táncművészeket csodálva – elhűlve attól, milyen erővel és mégis könnyedén képesek uralmuk alá hajtani testüket –, nézőként ott lehetünk a kis faluban, ahova huszárok érkeznek, s toborzást tartanak. Tanúi lehetünk Kukorica Jancsi és Iluska álomszép találkozásának a folyóparton. Velük lehetünk a bohó francia udvarban, s velük a harcban, ahol vér nélkül aratnak sikert a magyar huszárok a török fölött. S velük János vitéz és barátja, Bagó szívfájdalomtól nehéz vándorlása, valamint a többértelmű végkifejlet bekövetkezésének idején.

Közben pedig zakatol a dob – a cajon nevű ütőhangszer –, cseng és fut a wurlitzer piano, harsan a kürt, fújtat, süvít, hódít a szájharmonika, zeng a mandolin, énekel a hegedű. Koncertre táncolnak a lábak.