Pilinszky János, a költő titkai: hinni tudott még

A katolikus és az egyetemes irodalom géniuszára, a 75 évvel ezelőtt született Pilinszky János Kossuth-díjas költőre emlékeztek a közelmúltban Székesfehérvárott (a városban, ahol élete utolsó nyugalmas időszakában a költő otthonra lelt). Az est előadója Jelenits István piarista tanár, irodalomtörténész, a Pilinszky-életmű gondozója, a költő titkainak tudója volt. Pilinszky Jánost a meghitt, bensőséges gyermekkor elkísérte egész életében. Népes rokonságából egyik nagynénje apáca volt, aki kallódó lányok megmentésére otthont alapított. S a gyermek Pilinszky feledhetetlen nyarakat töltött el az intézet falai között. Az intézeti lányok anyai gondoskodással vették körül a négy-öt éves fiúcskát, s ő pedig a szívébe zárta emléküket, sorsuknak a tragédiáját, amelyet valamiképpen megérzett, bár érteni akkor aligha értett. Ezek a lányok később fölbukkannak a költészetében, kicsit talányosan, kicsit érthetetlenül, s maga Pilinszky is úgy érzi, hogy az emberi szeretet, bűn, fájdalom s kegyelem viszonylatának megértésére a közelségük tette igazán fogékonnyá. 

Az ifjú Pilinszkyt a piarista gimnáziumba íratták a szülei. S ez az iskola, ahova nyolc éven át járt, sokat jelentett számára. Tanárai közül is egyet-kettőt igazán közel érzett magához. Az önképzőkörben felfedezik irodalmi tehetségét, versei már akkor is egy saját útjára induló költőt ígértek. Alig kerül ki a gimnáziumból, s mint bölcsészhallgató alig jelent meg az egyetemen, rangos lapok (közte a Vigilia és az Új Ember, melyek végig műhelyként szolgáltak az életmű kibontakozásában, majdani beteljesedésében – a szerk.) fogadták el a verseit. Pedig ebben a korban – a negyvenes években –, amikor a Nyugat harmadik nemzedéke is felsorakozott már, nem is olyan könnyű a költőnek saját hangját, azt a sávot meglelni, amelyen megszólalhat. Pilinszky az egyszerűség hangján szólalt meg. Nem a nép egyszerűségének a hangján, hanem valami másfajta hangon: „Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csináltam” – idézte a költőt Jelenits István, aki az életmű gondozójaként igyekezett megteremteni egy kritikai kiadás alapjait. Pilinszky verseiben és prózai írásaiban a béke – az irodalomtörténész szerint – a húsvéti örömhírrel egyenlő. Amit azzal a tudattal élt át a költő, hogy van valami felelet arra a tragédiára, amely megtörtént az emberiséggel a XX. században, s amelyet meg nem történtté nyilvánítani nem lehet. S Pilinszky – mint az első világháború után Babits is – így jutott el a metafizika mélységéig, hogy perlekedő szóval szólítsa meg Istent, akiben hinni akart, és hinni tudott még.