Száz éve született Pilinszky János

A József Attila-, Baumgarten-, Magyar Örökség és Kos­suth-díjas Pilinszky János különös jelensége a magyar irodalomnak. Nagysága, az örökség, amit maga után hagyott, vitathatatlan, és most, a „Pilinszky 100”-emlékévben ez még inkább látszik. Ráadásul idén kettős évfordulót ünnepelhetünk, mert a költő halála 40 évvel ezelőtt, 1981. május 27-én következett be. Mindezek, valamint az országos szintű emlékezések, események kapcsán hívták életre a fehérvári Pilinszky János-emlékülést, amelyet több irodalmi szervezet, intézmény és az önkormányzat szervezett. Az ötletgazdák Bakonyi István és Sebők Melinda irodalomtörténészek voltak, akik színvonalas, mind az átlagolvasó, mind a mélyebb szakmai ismeretekkel rendelkező közönség számára érdekes programot állítottak össze. 

Az első megszólaló Juhász Anna irodalmár volt, aki a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Kulturális Ügynökség által támogatott, országos, sőt határon túli, online és élő programokat magában foglaló „Pilinszky 100” eseménysorozat házigazdája. Anna arról beszélt, hogyan állt össze az emlékév programja, milyen fontos találkozásokban volt része a Pilinszky szempontjából meghatározó helyszíneken, és mennyi értékes embert ismert meg. E találkozásoknak, beszélgetéseknek köszönhetően pedig úgy érzi: újra és újra megszülethetnek bennünk a Pilinszky-szövegek. A fehérvári kötődésű Sebők Melinda irodalomtörténész a csend jelentőségét, esztétikáját járta körül Pilinszky költészetében, kitérve minden egyes kötetre. Mondandóját azzal kezdte, hogy ismertette: a költő ugyan különválasztotta irodalmi és felekezeti „én”-jét, tehát nem katolikus költőnek tartotta magát, hanem katolikusnak és költőnek, költészete bizonyos tekintetben mégis katolikusnak tekinthető. E szempont pedig a művészetében kifejezett élményvilága – utalt Rónay György meghatározására Sebők Melinda. 

Pilinszky nem csupán verseiben, hanem prózai írásaiban is következetesen képviselte a katolikus létszemlélet egyetemességét. Lírájának főbb témaköreit a bűn, a bűnhődés, a szenvedés, a megváltás problematikája adja. 

A konkrét témára rátérve az irodalomtörténész úgy fogalmazott: „[…] Pilinszkynél a csönd legtöbbször a hallgatás, a jel hangzó oldalát nélkülöző állapot.” Kétféle csöndet különböztetett meg: a tehetetlenségből, tanácstalanságból fakadót, ami keserves; az aktív csönd, az aktív hallgatás azonban jó. Életművében a csöndet a költői kommunikáció eszközeként kell értelmezni, hiszen „[…] a csend poétikája különös hangsúlyt kap drámai telítettségű-feszültségű költői megnyilatkozásaiban”.

Sebők Melinda először egy korai verset, az Őszi vázlat címűt hozta példaként, amely az első, 1946-os Trapéz és korlát című kötetnek is kiemelkedő darabja. Innen jutottunk el az egyik utolsó, Szálkák című kötethez, amely 1972-ben jelent meg. Ebben három újítás követhető nyomon: „[…] megszaporodnak a biblikus motívumok; a versek megformáltsága inkább az élőbeszédhez közelít; a lírai darabokban megfigyelhető Simone Weil filozófiájának a hatása” – hívta fel a figyelmet az irodalomtörténész. Ez itt már Pilinszky utolsó költői korszaka, s mint tudható: 1974 után alig írt verset. Ezután figyelme inkább a prózai jellegű szövegek, a színművek és önéletrajzának sajátos megírása felé terelődött. 

A Velencén élő Iancu Laura költő a bűn jelensége felől közelített Pilinszky költészetéhez. Mint fogalmazott: énjének katolikus része nagyon is tud azonosulni Pilinszkyvel, akinek szinte egész élete, költészete és életműve a bűn és a bűntudat körül forgott. A másik fő témája pedig az ima volt. E kettősség legtisztább megnyilvánulása Az ember itt című versében követhető nyomon. Ebben található a Iancu Laura előadásának címéül is szolgáló két sor: „Valójában két szó, mit ismerek, / bűn és imádság két szavát.” E sorokat elemezte aztán a költő, felvetve: az a léttapasztalat sűrűsödik bennük, amely szerint a ­rossz elválaszthatatlan a jótól. A bűn és az ima tehát szervesen összetartozik az ember életében. G. István László költő, esszéista betegség miatt nem tudott eljönni az emlékülésre, szövegét azonban Bakonyi István felolvasta. Ebből két versnyelv párbeszéde rajzolódott ki Pilinszky kétsorosai és Tandori Dezső kóanjai kapcsán. A szerző Pilinszky Marhabélyeg című versére tért ki részletesebben. 

Az emlékülésről mindenki „hazavihette” a számára fontos részleteket, gondolatokat, még közelebb kerülve Pilinszky János költészetéhez.