Közös örökségük - Ötvenéves lett a Felsővárosi Hagyományőrző Klub

A régi Székesfehérváron a Felsővárosnak is megvoltak a saját hagyományai, s ezek egy részét a mai napig őrzik. A múlt században még szinte olyan volt, mint egy falu, saját óvodával, iskolával, művelődési házzal, parasztházakkal. Itt született 1943-ban Vigh Julianna, az egykori, 1970-ben alakult Felsővárosi Ifjúsági Klub, ma Felsővárosi Hagyományőrző Klub vezetője. A közösség tehát tavaly fontos jubileumhoz érkezett, amelyet azonban a Covid miatt csak idén tudtak megünnepelni. Most viszont nagy mulatságot csaptak, amelyre gondosan felkészültek, igaz, a tervezett száz fő helyett csupán ötvenen lehettek – mesélte Vigh Julianna, Juci néni, aki nagy meglepetéssel készült az ünnepre. Közös örökségünk a Felsőváros címmel megírta személyes és a hozzá közel álló, Felsőváros múltjában jelentős helyet elfoglaló emberek emlékein alapuló visszaemlékezését, amely egy mutatós füzetben jelent meg. Amolyan kalauz ez, amelyből kirajzolódik a városrész múltjának egy szelete, megismerhetők a legfontosabb hagyományok, a közösség életében fontos szerepet betöltő templom története, szó esik benne a II. világháború utáni változásokról, a kollektivizálásról, és jelentős rész taglalja az ifjúsági klub történetét.

Juci néni helytörténeti szem­pontból fontos munkája egy kis közösség életét villantja fel. Előzményének tekinthető az Izinger Anna által írt Vighék című, 2017-ben megjelent könyv, amelyben Juci néni is mesélt családjáról, a Felsővárosról.

Itt azonban nagyrészt Vigh Julianna az író, ő szerette volna összegezni, mit éltek át közösen a klubhoz tartozó barátokkal, családtagokkal, és megmutatni, hogyan maradt meg ez a csoport. Illetve felhasználta édesapja, Vigh Imre kézzel írt visszaemlékezéseit és egyéb forrásmunkákat. Szerinte a felsővárosiakat a közös vallás, a közös lakóterület és a közös foglalkozás tartotta össze. Ezek változásait írta le, például a római katolikus vallás gyakorlásának módjával, részletezve, hogyan alakult a mise: legkorábban az asszonyok mentek, aztán a gyerekek, majd a férfiak. Annak idején még mindenki népviseletben lépett be az Isten házába, a szertartás után pedig kicsit ott maradtak a templom előtti téren beszélgetni.

Az emlékezésekhez Juci néni tizenhat úgynevezett adatközlő segítségét vette igénybe, az ő és családjuk története által is idézve a múltat. Minden megszólalóhoz külön családfa készült, illetve a szerző rövid összefoglaló megírására kérte a szintén a klubhoz tartozó, nála valamivel fiatalabb barátokat.

Érdekes, hogy a legtöbb történet abból az időszakból származik, amikor elvették a családok földjeit, és jött a téeszesítés. Ez sokaknak fájó pont – akárcsak az, amikor az 1970-es években közel tíz évig fenntartott építési tilalmat vezettek be a városrészben.

A terv szerint – a Palotavároshoz hasonlóan – a Felsőváros egykori arculatát is át akarták szabni, szintén panelházak építését tervezve. Ez ellen jelentős lakossági tiltakozás volt, emiatt, valamint a rendszerváltás miatt szerencsére nem valósulhatott meg a terv (viszont sokaknak kellett elköltözniük leginkább a Szőlőhegyre és Szárazrétre, ám többen ma is felsővárosinak vallják magukat). A szomorú időszak mély nyomot hagyott a lakók, a családok életében, hiszen két generáció kényszerült elhagyni a lakóhelyét – fogalmaz visszaemlékezésében Juci néni, aki beszélgetésünk során természetesen jó emlékeket is felidézett. Ilyen a felsővárosi lakodalom szokásának megtartása, többszöri felelevenítése a klubjuk által. Ezt legutóbb 2010-ben szervezték meg. A kiadványban több fotó tanúskodik a szép hagyomány őrzéséről.

Megtalálhatjuk benne továbbá az egykori, Székesfehérvárhoz tartozó mezőgazdasági terület dűlőútjainak elnevezését, méghozzá az Alsóvárossal együtt, térképmelléklettel.

A füzet – amelynek elkészülésében Juci néni férje, Juhász Sándor is nagy szerepet játszott – tehát szép emlék marad a hagyományőrző klub tagjai, a Felsővároshoz szorosan kötődők számára.