Tóth Krisztina költő, író, műfordító készülő regényéről is mesélt

Megérte a csúcsforgalomban kiautózni a maroshegyi intézménybe, hiszen a számos szakmai díjjal (például Radnóti-, József Attila-, Márai Sándor-díj, Magyarország Babérkoszorúja díj) kitüntetett Tóth Krisztina sokáig és sokat mesélt a népes közönségnek a házigazda, Fazekasné Sin Gyöngyi kérdéseire válaszolva, és dedikáltatni is lehetett.

A költő egy felolvasással, méghozzá egy humoros Weöres Sándor-parafrázissal kezdett, majd a költészet napja apropóján is arra válaszolt elsőként, hogy kik voltak a mesterei. Kiderült: középiskolában Kosztolányi Dezsőért rajongott, mert az ő érzelmesebb, melankolikus alkata közelebb állt hozzá, mint Ady harcos, dacos személyisége. A másik nagy irodalmi szerelme Radnóti Miklós volt, akitől rengeteg verset tud a mai napig. Az egyetemen kezdetben Kormos István tett rá nagy hatást a dalszerű, mégis elhangolt verseivel. Az egyetemi évek végén figyelt fel Petri Györgyre, akinek költészetéhez azonban később tudott igazán közel kerülni. A világirodalomból pedig Guillaume Apollinaire neve hangzott el, akinek hosszú, lebegő mondatai fogták meg Krisztinát.

A pályakezdés után 2006-ig szinte csak verseskötetei jelentek meg, ezután jött az első novelláskötet, a „Vonalkód”, amelyet számos idegen nyelvre fordítottak le, és azóta is komoly utóélete van. (Idén például bekerült a nemzetközi EBRD Irodalmi Díj 2024 tíz jelöltje közé. A három legjobb művet április végén hozzák nyilvánosságra, a nyertest pedig június elején jelentik be – a szerk.) A legutóbbi prózakötetek közül az elbeszéléseket, tárcanovellákat tartalmazó „Ahonnan látni az eget” és „A majom szeme” című könyvek kapcsán az író arról mesélt, hogyan gyűjt anyagot a történeteihez.

Megtudhattuk, hogy Krisztina ritkán ír le valamit azonnal, legfeljebb egy-egy párbeszédet jegyez fel, majd azokat felhasználja a később keletkező szöveghez. Vannak történetek, amelyekben saját magára reflektál, ám sokszor írja meg környezetét is. A mai magyar társadalomban például jelentős és közös problémának látja a harmincas éveiben járó korosztály elmagányosodását, valamint a gyermekeiket egyedül nevelő férfiak és nők helyzetét. A két témát pedig nem választaná el egymástól.

Napjaink irodalmi életében, illetve egyáltalán, az irodalomhoz való hozzáállásban az itt is eluralkodó versenyszemlélet fárasztja. Mint fogalmazott, amikor ő és a vele egykorú írótársak pályakezdők voltak, soha nem gondoltak arra, ki olvassa majd a műveiket, kinek kellene írniuk, és nem akarták legyőzni egymást. Egészen egyszerűen a maguk öröméért akartak írni, megjelenni, nem volt rajtuk nyomás. Véleménye szerint az irodalommal azért jó foglalkozni, mert örömet okoz, mert jó elmondani vagy megírni egy verset, vagy bármilyen más szöveget.

A 2022-es „A majom szeme” című regény keletkezéstörténetéről kiderült, hogy azt összesen hét évig írta Tóth Krisztina. Igaz, közben egy időre félretette, valamint egy hosszabb, Franciaországban megírt részt végül átdolgozott. A disztópikusnak tartott könyv lényegében egy gondolatkísérlet, amelyben az érdekelte, hogyan kezdenek működni az egyének nyomás alatt, van-e valami algoritmus a folyamatok mögött.

A költő sokáig, a humort sem nélkülözve mesélt még olvasói kérdésekre válaszolva egy-egy novella vagy más szöveg megírásának körülményeiről és olvasmányélményeiről.

Azt is elárulta továbbá, hogy jelenleg egy regényen dolgozik. Ebben három nő a főszereplő, akik egy látszólag jelentéktelen, tipikusan női témáról, az ékszereikről kezdenek el beszélgetni, ám a történeteiken keresztül feltárul a múltjuk, és a különböző sorsokat követve az olvasó megértheti, miért is hasonlóak a traumáink.