Sisi személyisége inspirálta (videó!)

Sarokné Varga Anna keze nyomát már több helyen is otthagyta Dunaújvárosban és környékén. A varrás, a kötés boldoggá teszi, a rajzolás és festés pedig számára létszükség. A hétköznapokon is mindig saját egyéni világát, saját egyéni stílusát kereste, amit a művészet több válfajában is megtalált. Erzsébet királyné, vagy ahogy többen ismerik Sisi, egészen gyerekkorától kezdve hatott személyiségére és művészetére.

„Annyi a világ, amennyit beletöltesz" – hangzik az ismert szlogen, önnek pedig igazán sikerült megtölteni színekkel a saját világát. Jégkorongozott, jelenleg pedagógusként neveli a jövő generációját és fest. Kezdjük az utóbbival...
   
– Amióta az eszemet tudom rajzolok. Emlékszem, hogy az óvónénim több alkalommal is ámulattal mutatta meg kollégáinak a rajzaimat, a társaimnak pedig rendszerint készítettem színezőket. Édesapám gyönyörűen rajzolt, tőle tanultam meg az alapokat. Olyan természetes volt számomra a rajzolás szeretete, hogy egyszerűen eszembe sem jutott, hogy ez valami különleges dolog lenne. Hetedikes koromban megkérdezte a rajztanárnőm (Vass Adrienn): Szeretnék képzőművészeti középiskolába menni? Addig erre nem is gondoltam, de hosszas tanakodás után rászántam magamat és legnagyobb meglepetésemre fel is vettek – a többszörös túljelentkezés dacára – a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába. Nehéz döntés volt, hiszen a jelentkezési lap kitöltése előtt két héttel szerettem meg a festést, így azt a szakot jelöltem meg elsőnek. Olyan fantasztikus tanároktól tanulhattam, mint Záborszky Gábor, Mayer Berta, Szalai Attila. A csodálatos 5 év alatt rengeteget fejlődtem, mind készség, mind szellemi téren. Az évfolyamomon egyedüliként végeztem kitűnő szakvizsgával. Tudtam, hogy a festés elválaszthatatlan tőlem, de nem akartam képzőművészeti egyetemre menni, emiatt a másik nagy szenvedélyemet, a történelmet választottam. Így lettem történelem és ének-zene tanár. Mára mind a két „szerelmemnek” hódolhatok, bár a festésre sajnos kevesebb időm marad, mint szeretném.

Több munkája is megtekinthető Dunaújvárosban. Melyik a kedvenc?

– A Dunaújvárosi Móricz Zsigmond Általános Iskolában egy Móricz portrét, a Krisztus Király Plébániában két másik portrém található meg, valamint a Dunaújvárosi József Attila Könyvtárban a Gyermekkönyvtár részlegének falán egy mesetérkép látható, a felnőtt részlegen pedig egy József Attila portrém van kiállítva. Ezek közül számomra a legértékesebb munkám a mesetérkép, hiszen sok könyvtári foglalkozás segédeszközeként rengeteg örömet szerez a gyerekeknek. Nagyon boldog vagyok, amikor látom, hogy a kicsik milyen élvezettel nézegetik a sok kis részletet, vagy keresgélnek rajta. Ha művészi szemmel nézzük, akkor a József Attila portré a kedvenc, gondolatisága és a kivitelezése is színvonalas lett.

Azt olvastam Önről, hogy Sisi nagy rajongója: öltözködésben, sőt még étkezésben is. Hogyan írná le ezt a tiszteletet?

– Egy másik emberrel szemben a szimpátia alapja általában a hasonlóság. Én is sok ilyet fedeztem fel gyermekként kettőnk között. Eleinte apróságokat, mint a gyors sétatempó, rajongás az irodalomért, az állatok szeretete, a vakmerő lovaglási mánia és még sorolhatnám. De később a személyiségünk hasonlóságait is, mint például a melankóliára való hajlam, a romantikus kiábrándultság, a cinizmus, az ábrándozás. A legtöbb vele kapcsolatos új információnál kicsit magamra ismertem. Fiatalkoromban ismertem meg a királynét, és utólag úgy látom, hogy nem a legmegfelelőbb tanulságokat szűrtem le. Leginkább a szorongásaival, elvágyódásával, karcsúságmániájával azonosultam, amik hosszú időre kihatottak a mindennapjaimra. Úgy látom, hogy vannak, akik csak a magányos, bolyongó Sisit látják, aki a körülmények áldozata, és saját életükre boruló árnyaikat is ilyesféleképpen romantizálják, aminek eredményeképpen egyre mélyebbre süllyednek. Nekem is fel kellett nőnöm ahhoz, hogy megértsem azt, nem Sisihez hasonlóvá kell válni, hanem életéből tanulni, és személyiségéből erőt meríteni ahhoz, hogy sajátunkat jobbá tegyük. Mára a rajongás átalakult tiszteletté, de nem telik el úgy nap, hogy ne hasonlítsam össze a testsúlyunkat. Nekem Sisi a fiatalkori szeszélyem volt, mára, érettebb felnőttként Kossuth Lajos a választott példaképem.

Visszatérve Újvároshoz... Mi a missziója, milyen nyomot szeretne hagyni és átadni az utókornak?

– Pedagógusként próbálok gondolkodó, nyitott fiatalokat nevelni. Az óráimon rávilágítok arra, hogy egy eseményt vagy személyt több szempontból lehet és kell górcső alá venni. Részletesen bemutatom az összefüggéseket, a folyamatokat, hogy felnőttként jobban tudjanak tájékozódni a nagyvilágban. Legfőbb célom, hogy segítsem a gyerekeket a kritikai gondolkozás kialakításában, és hogy ne féljenek felnőttként cselekvő személyiségekké válni. Festőként pedig szeretnék egy olyan életművet létrehozni, ami képes adni valamit a nézőknek. Manapság sokan nem értékelik az absztrakt munkákat, pedig én tudom, hogy milyen munka és tehetség áll sokszor az alkotások mögött. Ezért a modern művészetnek a véleményem szerint, meg kell találnia az aranyközéputat, közelítenie kellene a magas művészetnek és a szélesebb társadalmi rétegeknek egymáshoz. Én a képeimmel szeretnék egy ilyen hidat képezni.

Végül muszáj megkérdeznem: mit keresett egy ilyen törékeny nő a Dunaújvárosi Acélbikáknál?

– Édesapám nagy jégkorongrajongó. Az elsők között kezdett Dunaújvárosban játszani, és szeretetét igyekezett gyerekeinek is átadni. A bátyám kicsi korától kezdve imádta a jégkorongot, engem viszont nem tudott lázba hozni. 2 évesen a befagyott tó jegén pár esés után lecsoszogtam, és kijelentettem, hogy én majd akkor fogok korcsolyázni, ha majd tudok. Ígéretemet, ha úgy vesszük be is tartottam, mert megtanultam görkorcsolyázni, így mikor legközelebb jégre léptem, már nem okozott komolyabb problémát a korizás. Eredetileg karatézni szerettem volna, de a bátyám győzködésére, valamint édesapám kérésére, előbb kipróbáltam a jégkorongot. Az első edzés után pedig már nem akartam karatézni. A fiúkkal együtt edzettem és jártam meccsekre, ám ebből a kor előrehaladtával egyre több nehézség adódott. A legnagyobb probléma az volt, hogy az én korosztályom nem létezett. Sajnos a velem egyidős fiúk nem tettek ki egy csapatot, ezért csak a nálam 2 évvel idősebb csapathoz társulhattam volna. 13 évesen nem éreztem egy súlycsoportban magamat a 15-16 éves fiúkkal, a női csapatba pedig 14 éveskor felett lehetett csatlakozni. Mivel Budapestre mentem továbbtanulni, ott próbáltam új csapatot keresni magamnak, de a felszerelésemet nem lehetett sehol sem elhelyezni, ezért nem tudtam folytatni a jégkorongot.  Felnőttként szívesen járnék edzésekre, ám a torkom nagyon érzékeny a hidegre, és mint énektanár nem engedhetem meg magamnak, hogy torokproblémákkal tanítsak. De sokszor álmodom azt, hogy a pályán egy meccs közepén hokizok. Ki tudja, a jövőben még ez is valósággá válhat!