A szíve mélyén örökre vidis marad Végh Tibor

Hol és hogyan kezdődött a szerelem a labdarúgással?

– 10 éves lehettem, amikor Ferenc bátyámmal kezdtem el játszani. A Majakovszkij utcában laktunk, ami nagyon közel volt az egykori Berényi úti Vasas pályához. Ő már játszott az akkori Vasasban, vitt magával engem is, néztem őt az edzéseken, labdát szedtem neki, a vörös salakoson, a füves pálya mögött.

Ki fedezte fel, ki volt az első edzője?

– Csiszár Guszti bácsi (Csiszár István), akit nyugodtan nevezhetünk a legnagyobb játékosfelfedezőnek Fehérváron. Akkor még nem voltak a ma scoutnak hívott felderítők, ő kérdezte meg a bátyámat, hogy ki ez az ügyes gyerek? Tőle tudta meg, hogy egymáshoz tartozunk, rögtön nekiszegezte a kérdést, hogy miért nem jövök a klubhoz? Így kezdődött, nem tudom a mai napig sem, hogy mit látott bennem? Gantner János bácsi volt az első edzőm, de együtt dolgoztam Németh Lajos bácsival is. Rengeteg fekvőtámaszt, és fizikai gyakorlatot kellett végezni velük, de utólag rájöttünk arra, hogy ez mind a hasznunkra vált. Hiszen az erőnlétünk ettől jobb lett, és jobban bírtuk a mérkőzéseken a terhelést, bár semmi köze nem volt a futballhoz. Igaz, gyerekként mérgesek voltunk, hogy labdát ritkán láttunk egy időben. Mindkét edzőmről a legnagyobb tisztelettel tudok csak szólni!

Ki találta ki, hogy hátul játsszon?

– Amikor bekerültem az ifi II-es korosztályba először csatár voltam, de sohase felejtem el, hogy volt egy mérkőzés – talán Lovasberényben – ahol jött egy beadás, nem mentem rá kellő hatékonysággal, igaz kapura fejeltem, de közben jött a kapus, és akkorát vert a fejemre, hogy ott, abban a pillanatban azt mondtam magamban, én soha többé nem leszek csatár. Nincs arra szükségem, hogy a kapusok agyonverjenek. Más kérdés, hogyha jól emlékszem talán gól lett ebből a fejesből, aztán eltelt egy kis idő, és szép lassan hátra kerültem, védő lettem.

Hogy emlékszik vissza az NB I-es bemutatkozására?

– Az Újpest ellen léptem először pályára az NB I-ben. Felejthetetlen élmény a mai napig is. Czeczeli Károly volt nevezve a mérkőzésre, hiszen ő volt az állandó balhátvéd, de az utolsó pillanatban Kovács Feri bácsi behívott magához, és közölte velem, hogy én fogok játszani, mert a Karcsi megsérült. Az akkori ellenfelünk sorra nyerte a bajnokságokat, és a mérkőzéseket, nekem az akkor már válogatott kerettag Fekete László jutott ellenfélül. Elhatároztam, hogy valamit alkotni fogok, és a kezdés után, ahogy elindult a játék megjátszották Feketét, akibe, ahogy a labdához ért szinte nyomban hátulról akkorát bele­rúgtam, hogy utána évekig elnézést kértem tőle. Mindig mondtam neki, ne haragudjál! Mentségemre szolgáljon, hogy bizonyítani szerettem volna, és önbizalmat meríteni magamnak. Érdekes, hogy az eset után nem volt semmilyen büntetés, vagy szabadrúgás, folyt a játék tovább. Mindenesetre ezzel azért jeleztem, hogy itt vagyok, pedig még nem voltam 18 éves. Innentől kezdve jóformán állandó helyem lett a csapatban.

Egy sikeres korosztály tagjaként korán lett stabil kezdő, hogy élte ezt meg akkor?

– Nagyon jó érzés volt, amit a Feri bácsinak köszönhetek. Mindig bízott bennem helyesen mérte fel azt, hogy mit tudok védőként teljesíteni. Nyilván nem voltam tökéletes, de elég jó képességeim voltak, és nem utolsó sorban mentálisan rendben voltam. Szívós voltam, soha nem adtam fel semmit senki ellen, és ez sokat számított nála. Megtalálta számomra azt a pozíciót a védelem szélén, ahol igazán ki tudtam teljesedni. Előfordult persze az is, hogy középen játszottam emberfogót – például Törőcsik András ellen. Nagyon sokszor mondta Feri bácsi „Tibike a Törőcsiket le kell venni a pályáról, le kell fogni akárhova megy, te mész vele!” Egész pályás emberfogás volt ez, kullancsként kellett rá tapadni, a kilencven perc alatt semmi mást feladatom nem volt. Más lapra tartozik, hogy a korabeli sajtóban ezt nem nagyon díjazták, azzal a jelszóval: „Mi az, hogy lefogja, nem hagyja játszani!” Nem volt ugyan hálás feladat, de nekem nagyon sokat jelentett Törőcsiket őrizni.

Kevesen mondhatják el magukról, hogy egy klubot tizenöt éven keresztül szolgálnak, önnek ez megadatott. Soha nem gondolkozott klubváltáson?

– Egyszer volt olyan, hogy elgondolkodtam azon, hogy klubot váltsak. Amikor Kovács Feri bácsi 1977-ben a Vasashoz ment, hívott, magával akart vinni, de én azt mondtam neki, nekem itt vannak a szüleim, egészen fiatal voltam, talán nősülés előtt is álltam. Lehet, hogy hiba volt, el kellett volna mennem vele. Annak idején a válogatottba leginkább a fővárosi csapatokból hívtak be játékosokat, a Vasasból biztos behívnak, és elképzelhető, hogy többszörös válogatott lennék. Nem voltam talán elég bátor, pedig ezer példa volt előttem, hogy ez megvalósítható lett volna. A Videotonba akkor még annyira nem voltam ugyan beépülve, de azért már rendszeresen játszottam, így aztán örök kérdés marad, mi lett volna, ha elmegyek? Végül is így 15 évet töltöttem a klubnál, nem hittem volna akkor, hogy ez klubrekordot jelenthet.

Aranyérmet nem, de ezüst és bronzérmet szerzett a csapattal több fronton is, van önben ezzel kapcsolatban hiányérzet?

– Feltétlenül, hiszen az 1975/76-os bajnoki döntőnek is beillő, Ferencváros elleni mérkőzést elcsalta Müncz György játékvezető. Ezt mindenki tudta akkor is, és most is. A Fradi-pályán a Fradinak kellett nyernie felsőbb utasításra, ha 1-0-ra mi nyerünk, mi vagyunk a bajnokok. Szegény Májer Lajost kiállították, mert elpöccintette a labdát, ilyen számtalan előfordult egy meccsen és szabadrúgás sem adtak érte. Más világ volt, sajnos nem nyerhettünk. Amennyiben nem rúgott volna gólt a Ferencváros, talán még most is játszanánk… Magamban úgy zártam le ezt, hogy mi nyertük meg ezt a bajnokságot, az erkölcsi győztesek mi voltunk.

Pályafutása csúcsaként 1984/85-ben a csapat összes UEFA-kupában lejátszott mérkőzésén ott volt a pályán. Hogy vélekedik arról, utolérheti egyáltalán az önök bravúrját magyar csapat?

– Természetesen szeretném. Ez lenne labdarúgásunk érdeke, de nagyon nehéz, mert olyan különbségek vannak a csapatok között, amelyek lassan áthidalhatatlanok. Teljesen másról szól a mai futball, mint a mi időnkben. Akkor a Videotonban kizárólag magyar játékosok szerepeltek, azok között is számos saját nevelésű játékossal jutottunk el mondhatni a csúcsra. Jelen állás szerint a magyar játékosoknak kevés kivétellel esélyük sincs arra, hogy a csapatba kerüljenek. Arról nem beszélve, hogy az akkori együttesek juttatása, és a költségvetése a mostaniakhoz képest elenyésző volt.

Több korosztályos válogatottban is a legjobbak között tartották számon, a magyar válogatottban 1987-ben egy fellépése volt, bár tudása alapján sokkal több lehetőséghez juthatott volna!

– Verebes Józsi bácsira szeretettel gondolok, ő volt klub­edzőm is, jól ismert, neki köszönhetem ezt az egyetlen alkalmat, ráadásul tétmérkőzésen, a Hollandia elleni Eb-selejtezőn küldött pályára Rotterdamban. Örök élmény marad számomra, Józsi bácsi bízott bennem, tudta azt, hogy helyt állok, és nem fogok bakizni. Ennek megfelelően hoztam le a meccset, melyen Sallai Sándor sérülése miatt kaptam lehetőséget 70 percig.

Aztán 1989-ben kénytelen volt Fehérvárról távozni, és meg sem állt Ausztriáig, ahol a Kirchschlag csapatában játszott, majd az NB I-ben a Haladás, a Veszprém, és az MTK csapataiban lépett pályára, majd ismét a sógoroknál találta magát, kézenfekvő volt mindez?

– Kényszerpályára kerültem, nem igazán volt lehetőségem másra, mint hogy elmenjek Fehérvárról. Annak idején Ausztriába még kimenni is nagyon nehéz volt, nemhogy játszani egy csapatban. Igazán nem válogathattunk a lehetőségek között, komolyabb csapatban Nyilasi Tiboron (Austria Wien – a szerk.) kívül talán senki nem ment. Bár mai napig is vallom, hogy nekem ott kellett volna maradni Fehérváron, ha valaki, akkor én megérdemeltem volna ezt, bármilyen pozíciót elvállaltam volna a klubnál. Sajnálatos módon nem ez történt. Ez hajszálpontosan ellentéte annak, amit futballkultúrának neveznek. Ez sajnos nem csak velem történt meg, sokakkal előfordult magyar viszonylatban, akiket saját klubjuknál nem becsültek meg. A futballkultúra arról szól, hogy aki sokat tett az egyesületért, arra a későbbiekben is számítanak, miután befejezte a játékos pályafutását. Nézzünk csak körül a világ összes nagy klubjában, mindenhol ez a tendencia, ápolják a régi hagyományokat. Én ettől függetlenül a szívem mélyén mindig videotonos maradok!

Mivel foglalkozik most, hiszen játékosedzői pályafutása befejeztével edzősködött Ausztriában, Sopronban dolgozott a felnőttekkel, és az utánpótlásban?

– Sopronban az utóbbi tíz évben annyi történt, hogy bent tartottam a az NB III-ban az SVSE-nek hívott csapatot, majd feljutottunk az NB II-be. Ez az egyetlenegy eredmény volt, amit én értem itt el a csapattal, ezen kívül mindenki kiesett a gárdával. Mostanság semmilyen kapcsolatom nincs a klubbal, az MLSZ-nél ellenőrként tevékenykedem, így legalább a futball közelében maradtam.