Nyerges-Bognár Imre, a fehérvári kerékpársport legendája tanítványaira a legbüszkébb

A fehérvári kerékpársport egyik legendája, miután kijárási korlátozás van, nem igazán mozdul ki, így az udvaron állított fel egy régi pályabiciklit egy edzőpadra, s azon szinte mindennap teker. Nyerges-Bognár Imre 1969-től 1989-ig a Videoton kötelékében sportolt, majd edzőként dolgozott.

– Több ismerős gyerek volt, akik a Vidibe jártak bringázni, így én is velük tartottam. Olyan jól ment, hogy ott ragadtam.

Abban az időben, ha egy lurkó bringázni akart, rögtön kapott kerékpárt az egyesülettől?

– Az egy más világ volt. A sóstói edzőközpont előtt álló piros épület helyén volt egy focipálya, annak a egyik öltözőjében működött a szakosztály. Az volt a mi szerájunk. Rengeteg egyszerű biciklivel rendelkezett az egyesület, a csotrogányokra versenykormányt tettek, nem volt váltója, de szabadonfutós, patkófékes kerékpárok voltak. Messze voltak a versenybiciklitől, ezekkel tekertek az úttörők, a kezdők.

Mit kellett legelőször megtanulnia, ami a versenykerékpározás sajátja volt?

– Teljesen más volt az üléspozíció, nagyon hosszú ideig tartott, míg megszokta az ember, hogy miként kell ülni egy versenybringán. Fontos volt, hogy egy-egy edzés után ne szakadjon le a sportoló dereka vagy válla. Amikor megtanultam helyesen ülni, jöttek az eredmények. 1969-ben, mikor a bringázást kezdtem, már harmadik lettem az úttörők hegyi bajnokságán. Ez nagy löketet adott, hogy ott maradjak.

Milyen pályaszakaszon érezte jól magát? Országúton és pályaversenyeken is indult.

– A pályaversenyzés számunkra csak kiegészítés volt, gyorsaságot lehetett szerezni vele. Pici áttételekkel, váltó nélkül mennek a pályán, csak a lábfordulattal lehet szabályozni a sebességet. De ha valaki a pályán megtanult jól bringázni, abból nagyon gyors országúti versenyző vált. Én nem tanultam meg, mert ifista koromban mentem először a ország egyetlen pályájára, a Millenárisra.

1979-ben hosszútávú magyar bajnokságot nyert, nyolc évig volt válogatott kerettag. Mi volt az erőssége?

– Olyan, mint isteni adottság… No, annak nem voltam birtokában. Mindig rengeteg munkát kellett beletennem, hogy eredményt érjek el. Az akaraterő és a küzdeni tudás vitt előre. Felértem a hegyeken, sprintet ugyan nem nagyon nyertem, de szökéssel hazaértem többször. A hosszútávú magyar bajnokságot is úgy nyertem, hogy több mint három perccel előbb értem a célba a mezőny előtt. 160 kilométert kellett teljesítenünk, s a cél előtt 25 kilométerrel, Szomornál egy dombon már csak nyolcan maradtunk, s miután senkiben nem láttam az erőt, megpróbáltam megszökni. Nem jött senki, sőt, később hallottam, mindenki a másikra várt, hogy valaki majd felhozza rám a sort. Így tudtam több mint 3 perccel előbb célba érni. Tehetség persze ehhez a sporthoz is kell, de ha valaki kitartó és rengeteget melózik, akkor lesz eredménye. Nekünk az olimpiai versenyszámok voltak a fő versenyeink, vagyis főként a 100 kilométeres csapat- és a hosszútávú bajnokságokra készültünk. Az összes többi viadal alárendelt megmérettetés volt, mert az egyesületet is az tartotta életben, s az alapján rangsorolták, hogy mennyi pontot gyűjtöttünk az olimpiai számokban. A többnapos versenyeken is elindultunk, s hoztunk is eredményeket, de nem ez számított. A Videotonnal nyertünk 100 kilométeres csapatversenyt is, én pedig elsőként lettem a Vidiből a hosszútáv bajnoka.

Mire a legbüszkébb?

– Furcsán hangzik, de egy olyan eredményre, ami nem ért dobogót. Egy Kassa és a Csorba-tó között zajló versenyen 18. lettem a tátralomnici szakaszon. Azonban olyan erős mezőnyben, ahol elindultak a legjobb keletnémetek, csehszlovákok, lengyelek, oroszok, s a végső győztes az 1976-os olimpiai bajnok orosz csapat egyik tagja lett. Ott voltam a szökésben az élmezőnyben, de a hegynek felfelé megadtam magam.

1984-ig versenyzett, de maradt a Videoton kerekeseinél, előbb utánpótlásedző volt, majd 1986-tól 1989-ig vezetőedzőként dolgozott.

– Még mindig megvannak az edzésnaplóim. Több mint ötven versenyen indultunk egy szezonban. Mecsek-kupa, Gemenc-kupa, Csepel-kupa vagy éppen a Videoton-kupa, mindegyiken szépen szerepeltünk, Máté, Rózsahegyi, Sebestyén László alkották a győztes csapatot. Jó versenyzőink voltak, a bringásaim sokkal jobbak voltak nálam. Máté József például a serdülő háromezer méteren bajnokságot nyert egyéni állórajtos időfutamban, ráadásul korosztályos magyar rekordot tekert a Millenárison, az olimpikon Somogyi Miklós csúcsát adta át a múltnak. Akkoriban nagyobb hangsúlyt fektettünk a pályaversenyzésre, mert az több pontot hozott az egyesület konyhájára.

Nem minden az aszfalt. A mountain bike világában is kipróbálta magát, s 1997-ben, negyvenhárom évesen magyar bajnoki címet szerzett. Tíz versenyből állt a tereppontvadászat.

– Nekem a mountain bike volt a kikapcsolódás. Az országúti kerékpár a güri, a bujkálás, a taktika, míg az MTB-versenyek a tiszta harcról szólnak. Nincs anschluss, van ereje az embernek, vagy nincs. A 35 év feletti korosztályban indultam, hegymászók, atléták is voltak a mezőnyben. A biciklitudással előnyben voltam, de ahol nagy sár volt vagy tolni kellett a biciklit, ott a hegymászó elment mellettem.

Legkedvesebb élménye mégis edzői munkásságához fűződik.

– Szekszárdról leigazoltuk Pálinkás Csabát, aki elindult egy pályaversenyen, csak úgy gyakorlásképp, ráadásul egy teljesen újonnan, Gültner Pista bácsi által épített, rászabott bringával. Először ült a kerékpáron, bemelegítés nélkül tekert 200 méteren 11,75 másodpercet, ami jobb volt, mint az első osztályú szint. Ez volt a tehetség maga.

Keressük a fehérvári bringasport történelmének kulcsfiguráit!