Az egykori támadó ma már fiatalok egyéni képzésével foglalkozik

Tizenkilenc évesen mutatkozott be a Vidiben, első idényében két meccsre kapott bizalmat. A következő szezont végigjátszotta, az élvonal legeredményesebbje lett, 19 találattal. Karrierje mégsem úgy alakult, ahogy tervezte. „Szalmaláng voltam, de mocskosul égettem” – mondja mindig baráti társaságban, ha a három évtizeddel ezelőtti események szóba kerülnek.

– Kovács Feri bácsi volt az edző, ő küldött először pályára, két fordulóval az 1988–89-es bajnokság zárása előtt, Zalaegerszegen kezdőként kaptam bizalmat, nagyon rossz meccs volt, gól nélküli döntetlen lett. Az utolsó, Siófok elleni, hazai bajnokin csereként jöttem be, 4-1-re nyertünk, gólt fejeltem. Feri bácsit Kaszás Gábor váltotta a kispadon, fi atal csapatunk volt, más stílusra álltunk át. Játszottam balszélsőt, éket és centert, utóbbit szerettem legkevésbé, ugyanis sokat voltam a kapunak háttal, jobb volt a szélről érkezni. Más volt a futball, kevésbé taktikus, mint manapság. Ha elvesztettük a labdát, mindenki sprintelt vissza a saját kapuja elé, védeni a 16-ost. Ma már a támadónak más a feladata, a társak kiváltják azokat a pozíciókat, ahol a labdavesztés történt, a csatárnak marad energiája ismét odaérni az ellenfél kapuja elé, ha a csapata újra megszerzi a labdát. A Vidi a legszebb focit játszotta a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, mégsem szerzett bajnoki címet. Hiába aratták a legtöbb győzelmet.

– Abban a szezonban találta ki az MLSZ egy drukker ötlete nyomán, hogy a döntetlenek után büntetőrúgások következnek. Aki a rendes játékidőben nyert, 3 pontot kapott, a vesztes semmit, döntetlen után jöttek a 11-esek, aki győzött, 2 ponttal lett gazdagabb, a vesztes 1-et kapott. Ez nekünk nem kedvezett, ugyanis nem rúgtuk jól a büntetőket, végül 4. helyen végeztünk. A Honvéd rutinos futballistákból állt, Disztl Péter kiválóan védett náluk, nagyon érezte a tizenegyeseket, válogatott társai pedig higgadtan értékesítették azokat. Rázós meccsen nem mentek előre eszetlenül, inkább védték a döntetlent, tudták, hogy a meccset lezáró párbaj során jobbak lesznek. Sokan igazságtalannak tartották ezt a szisztémát, amit a következő szezonban el is töröltek, én nem rágódom ezen, hogy ez az ötlet elvette a bajnoki címünket. Izgalmasabbá akarták tenni a bajnokságot, ami részben be is jött, a gyakran unalmas meccsek után jöttek a tizenegyesek. Más kérdés, hogy végül a leglátványosabban futballozó, imponáló támadójátékkal jelentkező csapat, azaz a Videoton nem lett bajnok. Petres a következő idény felénél anyagi vitába keveredett a klubvezetőkkel, pereskedés kezdődött, Veszprémben játszott néhány bajnokit, majd az osztrák St. Pölten vásárolta meg a fehérváriaktól.

– Nyugatra kerültem, de egy kiscsapathoz. Az első meccset a fejesgólommal 1-0ra nyertük, utána azonban csak védekeztünk, nem éreztem jól magam, nem jöttek a labdák, alig kerültem helyzetbe. Félévkor hazatértem Győrbe, kezdődött a kálváriám. Állandóan sérüléssel bajlódtam, az izomzatommal volt gond. Az orvostudomány nem tartott ott, ahol most, amivel én éveken át szenvedtem, ma egy hét alatt rendbe teszik. Alacsonyabb osztályú klubokban játszottam, majd visszatértem a legjobbak közé, a Tatabányával az NB III-ból feljutottunk az élvonalba, utolsó NB I-es meccsemen gólpasszt adtam, húsz esztendeje. Már nem rágódom a múlton, a futballban dolgozom, egyéni képzőként Kispesten, a Magyar Futball Akadémián.