Buborékból az Eb-re

Felejthetetlen volt, amikor tavaly februárban a válogatott Szombathelyen legyőzte a címvédő Szlovéniát, majd pedig bravúros győzelmet aratott idegenben az ukrán csapat ellen. Kijevben, a buborékban megrendezett tornán pedig egyetlen győzelem is EB részvételt ért.

A bemutatkozó meccsünk gyenge játékot hozott. Szlovénia végig vezetve tükörsimán nyerte az összecsapást, nekünk elfogyott az energiánk a folyamatos felzárkózásban. Blazic távoli dobásai ellen nem volt ellenszerünk, a palánk alatt súlytalanok voltunk, és a szlovének agresszív védekezésével sem tudtunk sajnos mit kezdeni. Az akarat megvolt, de ez kevés volt a csütörtöki estén a győzelemhez, egy jobb, erősebb csapattól kaptunk ki.

Szűk 24 órán belül újra pályára léptünk, az aktuális ellenfél Ausztria volt, akik papíron gyengébbek nálunk. Ebből a pályán semmit nem lehetett észrevenni, a sógorok az első félidőben koncentráltan, jól játszva uralták a mérkőzést.

Fordulás után sem változott sokat a játék képe, szenvedtünk a pályán. Volt viszont valaki, aki a vállára tudta venni a csapatot. Vojvoda Dávid sokadszorra is megmutatta, hogy mekkora klasszis. Tripláival pontról pontra hozott bennünket közelebb az osztrákokhoz, szenvedve ugyan, de kiharcoltuk a hosszabbítást. A festékben súlytalanok voltunk, de pár másodperccel a vége előtt Benke Szili egy elképesztő palánkos hármast dobott, és erre már nem volt válasza az ellenfélnek. Ennél a trojkánál ugrott fel és ordított minden magyar szurkoló, hogy ott vagyunk, ott vagyunk, ott vagyunk! Igen, kijutottunk a 2022-es Európa bajnokságra, a hátralévő két mérkőzés eredményétől függetlenül.

Tudom, hogy a sajtó nem fog hetekkel később is erről cikkezni. Az átlagember megnézi, elolvassa a hírekben, nyugtázza magában, majd el is felejti. De nem így mi szurkolók! Mi pontosan tudjuk, mekkora sikere ez a magyar kosárlabdának.

Mint minden sportágban, itt is a válogatott mérkőzései jelentik a csúcsot. Amikor a válogatottunk a címeres mezben kifut a parkettre, és megszólal a Himnusz, nem számít, hogy valaki zetés, falcós, körmendi, szolnoki, vagy bármelyik csapat szimpatizánsa.

Nem számít, hogy a játékos melyik klubban játszik.

Nem számít, hogy esetleg az utolsó bajnokin éppen az én csapatomat szórta meg 20 ponttal.

Csakis az számít, hogy győztünk. Ne foglalkozzunk most vele, hogy milyen volt a játék, szerintünk kiket kellett volna behívni, meg hogy egy jó adag szerencse is kellett hozzá. Minden játékosunknak helyén volt a szíve, a magyar csapat diadala volt ez. Egyetlen olyan pillanat sem volt, amikor azt éreztük volna, hogy Sztojan Ivkovics fiai feladták volna a meccset. Küzdöttünk, hajtottunk és az utolsó pillanatig akartuk a győzelmet. Egyszerűen örüljünk, hogy jövőre lesz kikért szorítanunk a kontinensviadalon. Mert a mi csapatunk, a mi válogatottunk.

Hajrá magyar kosárlabda!

Farkas LászlóFa