Amikor tíz-húszezer ember szurkol, az az igazi ünnep

Persze, hogy jártam az új Videoton-stadionban – meséli mosolyogva már egy közös kávé mellett –, Karsai Lacival ketten végeztük el az avatáson a kezdőrúgást. Ezt a meghívót egy ma is vezetőségi tagként szereplőtől kaptuk. Gyönyörű stadion, az egész: a környezete, az edzőpályák. Az embernek tátva marad a szája, viszonyítva a régi feltételekhez. Tehát minden feltétel adott, csak olykor az a francos játék… Ami olykor nincsen meg e mögött… De voltam Debrecenben, jártam a felcsúti Puskásban, ami nekem (és ez nyilván személyes szájíz) nem minden részletében köthető össze a klasszikus labdarúgó-stadionnal… És az új Puskás Stadion, a nemzeti stadion, arról nincs mit mondani. Szenzációs. Te, gyerek, amikor az megtelik… Nem tudom mihez fogni, olyan érzelmi löketet ad, hogy „ide nekem az oroszlánt is!”, és akkor mindenen keresztül fogunk menni!

De mielőtt mindenen keresztülmennénk, azért álljon itt apró megjegyzésként a Balatonlellei születésű, 1964-ben pályát kezdő (VT Vasas!) videotonistáról, később Újpesti dózsásról, hogy külföldi együttesek közül neki a Barcelona volt a kedvence Gardiolával, akinek Jóska szerint a játékosai is megvoltak a csapatnagyság kialakításához. De tetszik neki a Bayern München, s utóbbi időben a Liverpool együttesét is örömmel figyeli. Karácsonykor azért az ünnepi asztal sem maradt el: – Férfiként én nem vagyok főzős típus, nyáron szívesen grillezek, de az ünnepi asztal a feleségemé. Tradíciók mentén a halászlé, a töltött káposzta, a bájglik, sütemények kerültek az asztalra idén is – mondja.

Németország, Anglia, Olaszország! Most ezt dobta a sorsolás a Nemzetek Ligájában, kommentálná ezt az 1972-es müncheni olimpiai magyar válogatottkeret ezüstérmese?

– Nincs mit kommentálni, de úgy voltam vele, hogy talán könnyebb ellenfeleket is kaphattunk volna. Most mondom azt, hogy igazán ezen ellenfelek ellen lehet megmutatni majd, hogy mit tudnak a srácok, a csapat! Minden játékos egy jobb csapat ellen szeretne játszani, és ott tudja megmutatni igazából, hogy mit tud. Itt adva van, hogy mindenkiről le kell hulljon a béklyó, hogy „jaj, istenem, ezt meg kell nyerni”! Ezek mind olyan csapatok, akik ellen felszabadultan lehet és kellene is játszani, mert senki nem fog egy rossz szót szólni vereség esetén. Csak lássák, hogy van akarás!

A grundon kezdted, s 1964-ben igazoltál Fehérvárra...

– Nézd, minden férfi óriá­si focirajongó volt, csak az volt a téma még a munkahelyen is. Ebben nőttünk föl. Ha kis szabadidőnk volt, már belerúgtunk abba, amink volt, még ha az nem is igazi bőrlabda volt. Az ritka volt a gyerekeknél. Csak azt láttuk, hogy az Aranycsapat tagjai – főleg! – hogyan, s mint tették a dolgukat, milyen eredményekkel éltek. Mi őket szerettük volna utánozni, és ennek érdekében próbáltunk mindent megtenni.

Aranycsapatból ismerős?

– Három tagjával voltam kapcsolatban, noha csak hat­éves voltam, de a Budai II., a Kocsis és Czibor amikor csak tehették, eljöttek Balatonlellére, ahol volt egy nagyon jó barátjuk. Fényképek is vannak róla, hogy a helyi csapatba is beszálltak játszani, beszélgettek a helyiekkel, közvetlenek voltak…

Állítólag soha nem kaptál sárga lapot…

– Módosítanom kell a tényeken! (nevet) Egyszer voltam még kiállítva is. Ez az NB I-es pályafutásom elején volt, Salgótarjánban, ellenük játszottunk, s volt egy Szó nevű csatár náluk. Vittem fel a labdát, ő pedig hátulról próbálta összeakasztani a lábamat. Harmadik próbálkozásra talán sikerült, elestem, s a bíró úgy ítélte meg, hogy indulatosabban álltam föl, kvázi, esetleg neki akartam menni Szónak, s kiállított. (Marton nevű játékvezető, aki a tatai edzőtábornak volt a gondnoka, jól ismertük egymást) Kovács Laci kapusunk ezt szóvá tette, aki meg tatai volt, aztán őt is kiállította. Ez az egy fekete pontom van, több nincs. Aztán sárgám sincsen, persze. (nevetünk)

Viszont ma is dolgozol az MLSZ-ben, hiszen a fegyelmi bizottság tagja vagy! Fegyelmeztek?

– Igen, fegyelmezünk, mert ez a kötelességünk, az NB I, NB II futsal-terembajnokságokban. Így elég sűrű a program. Bár a pandémia alatt nem személyesen, hanem neten keresztül értekezünk a szabálykönyv alapján. Mivel a bizottságban volt aktív labdarúgók is szerepet kapnak, adnak a véleményünkre, hiszen futballoztunk, így jobban meg tudjuk ítélni a vitatott eseteket. Elsősorban a bírói jegyzőkönyvben leírtakra hagyatkozunk, de magasabb osztályokban a videófelvételek is rendelkezésünkre állnak.

A Dózsába kerültél 1980-ban, amikor sokak kedvenc csapata volt…

– Szó volt erről már a hetvenes évek elején is, hiszen az akkori edzőm felkerült a Dózsához, hogy én is megyek vele. Az akkori nagy Dózsából a játékosokkal csak a válogatott tagjain keresztül tartottuk a kapcsolatot. Amikor odakerültem, akkor azok közül már vagy külföldre igazoltak, vagy abbahagyták. Dunai III. Ede, Tóth Andris, Fekete Laci, Rother­mel Ádám, Nagy Laci… Fazekas Laci Belgiumba szerződött. Lényegében én egy fiatalabb csapatba kerültem be, bajnokságot nem, de két magyar kupát nyertünk. Akik akkor játszottak, s még élnek, rendszeresen találkozunk, hiszen a Dózsa rendszeresen tiszteletjeggyel ajándékoz meg bennünket. Sajnos többen fiatalon elmentek. Az idő az megy.

Nekem úgy tűnik néha, hogy nem tud ünneppé válni egyesek számára a labdarúgás.

– Az ünneppel kapcsolatban csak magamról és a régi fehérváriakról tudom mondani, hogy minden mérkőzés ünnep volt számunkra, úgy éltük meg. A pálya pedig számunkra volt a szentély. Amikor tíz-húszezer ember szurkol, az az igazi ünnep, főleg, amikor nyer a csapat. Volt időszak, amikor bennünket is melegebb éghajlatra kívántak, de ez is benne van a sportban. Nem érzem magam felhatalmazva, hogy bíráljam őket, de egy, ami feltűnik, hogy talán nincsen meg bennük a megfelelő alázat. Tehát labdarúgó vagyok, s mindent megteszek, hogy a maximumot kiadjam magamból. Az nem megy, hogy tudjuk le a másfél órát, mint melót, aztán kész. Nem! Ezen változtatni kellene. Sok edző nyilatkozata sem tetszik, ha egy-egy vereség után nem tud – vagy nem akar, vagy akármi – többet mondani, minthogy a játékosok mindent megtettek, és megyünk tovább a megkezdett úton. Tényleg? 

Vádoljanak elfogultsággal, Kovácsot öröm hallgatni, kérdezni, s együtt hallgatni is jó vele. Magyarként, Fejér megyéhez, a Vidihez, Dózsához, focihoz kötődve, vagy az „átmegyünk a falon” mentalitását fürkészve egy-egy mondatában minden benne van. Valahogy egész megnyilatkozásából átsüt az a „sárgalaptalan” salgótarjáni kiállítás, és a fiatalokért aggódó szeretet. És a küzdeni tudás, annak akarása… Jó volt beszélgetni vele. Hiányzott. Úgy az egész, ami a savát-borsát adja a focinak. Önöknek is hiányzik? Helyes!