Hornyák Zsolt néhány év alatt stabil élcsapatot faragott a Puskás Akadémiából

Az NB I legrégebben regnáló vezetőedzője 2019 nyarán vette át a felcsúti klubban a vezetőedzői posztot. Örményország, Málta, Oroszország, és Csehország érintésével érezett meg a Pancho Arénába.

– Azzal a céllal kezdtem meg a munkát, hogy az első ötbe kerüljön a csapat, egyúttal egyre inkább tornássza magát feljebb a tabellán, szem előtt tartva a saját nevelésű játékosokat – emlékeztet a 48 éves mester, aki játékosként a Slovan, illetve az Inter Bratislava, valamint a Kassa színeiben hat bajnoki címet szerzett Csehszlovákiában, illetve a szlovák utódállamban.

A Ferencváros és a MOL Fehérvár legyőzésével a tabella második helyére ugrottak. Máris megelőzték a Kisvárdát, és egyetlen pont a hátrányuk a zöld-fehérek mögött. Gyakorlatilag bajnokaspiránssá avanzsáltak. Annak idején számolt ilyen jövőképpel? 

– Két jó meccs van mögöttünk, de ez még nem sorsdöntő eredmény. Továbbra is stabilan kell játszanunk, minden egyes pontért meg kell majd küzdenünk. Annak idején azért vettem fel a kesztyűt, mert számomra ez nagy kihívás volt. Nagy megtiszteltés ilyen óriási nevet képviselni, mint Puskás Öcsi. Ha csak kimondom a nevét, kiráz a hideg. 

Melyik volt nehezebb mérkőzés, a Ferencváros, vagy a MOL Fehérvár elleni? 

– Jobban féltem a Vidi elleni meccstől, mint az elsőtől. A második mérkőzésen a fáradtság is tényező volt, ráadásul télen leginkább a Fehérvár erősített. De a Mezőkövesd elleni hétvégi meccs épp olyan nehéz lesz, mint az idei első kettő. Könnyebb olyan csapat ellen játszani, amely focizni akar. Egy védekezésre beálló együttest nehezebb megbontani. 

Honnan szívta magába az edzői hitvallását? Kik adták ehhez az alapot? 

– Minden edzőmtől tanultam valamit. Obert Józseffel Kassán nagyon sokszor beszélgettünk az utazások során. Annak idején Ausztriából a modern foci titkait hozta el. Azt tanácsolta, bízni kell a játékosokban, például meccs előtt nyugodtan megihatnak egy sört. Minden bizalom kérdése, mert úgyis megisszák a meccs előtt a hátad mögött – mondta. Voltak nagyon jó és kevésbé jó edzőim. Utóbbiaktól azt „tanultam meg” mit nem szabad majd csinálnom a leendő játékosaimmal. A kialakult edzői szemléletem nem egyezik meg azzal, amit játékosként képviseltem. Szerettem a kemény focit, gyors voltam, futottam éjjel-nappal, ezt a szemléletet edzőként próbálom kerülni. Inkább a jó, technikás játékra fókuszálok. Sok edző olyan játékot akar, amit ő képviselt – szerintem ez nem reális. Gyakran olvasok José Mourinhóról és Pepe Guardioláról, próbálom tartani a lépést a fejlődéssel. 

Milyen volt Hornyák Zsolt balhátvédként? 

– Nagyon kevés edzést hagyott ki, mindent igyekezett 100 százalékosan megcsinálni. Soha nem adtam fel, ezért is szerettek minden klubomban, amikor a Slovantól a legnagyobb riválishoz, a Kassához vagy az Interhez kerültem. Mindenkit tiszteltem, ma sem teszek különbséget az igazgató és a takarítónő között. Mindkettejüknek megmondom a rosszat és a jót is. Ugyanez igaz a játékosaimra is. Ez volt a titka annak, hogy a játéko­s­pályafutásom alatt mindenki tisztelt. Nem kaptam tehetséget az Istentől, felépítettem magam futballistaként. Hatszoros bajnok és háromszoros szlovák válogatott tudtam lenni, ami ezzel a névvel nem volt egyszerű. Az ifi válogatottban olyanokkal játszottam együtt, mint Pavel Nedved. Talán, ha a kétezres évek elején nem a Dinamo Moszkvába szerződök, hanem a Nürnbergbe, vagy a Ferencvárosba, még sikeresebb lehetett volna a karrierem vége. Amit tudtam, odaadtam a focinak, azzal a tudással, ami bennem volt, elértem a maximumot. 

Felvidéki magyarként kétszer annyit kellett letennie az asztalra?

– Az biztos. Magyarként elköltözni Pozsonyba, és az ország egyik legerősebb csapatában a Slovan Bratisla­vában nevelkedni nem volt egyszerű. De nem azon siránkoztam, hogy ki mit mondott a származásomra. Édesapám azt tanácsolta: „csináld a dolgodat, és akkor senki sem köthet beléd”. Nem volt olyan szerencsém, mint a bátyámnak, Gábornak, aki a Dunaszerdahelyben nevelkedett. Ő csehszlovák válogatott volt, a France Football a legjobb 18 éves játékosnak titulálta. A sérülései miatt abba kellett hagynia a profi futballt. Édesapám is focista volt. A vasárnapi ebéd is a fociról szólt, a szüleim vagy a bátyám, vagy az én meccsemet nézték meg. Mindketten a szülőfalumban, Köbölkúton nyugszanak. Az első családomból 22 éves fiam van, Matyi, a második feleségemtől a négyéves Szofi.

Az alázatot és egyenességet mindig megkapja a játéko­saitól? 

Nem mindig, ha nem, akkor nagyon mérges vagyok. Próbálok minden játékosommal bizalmi kapcsolatot építeni. 

Azért is hoztam fel, mert drámai krízist kellett megoldania az előző szezonban, a vírussal nehezített időszakban. Akkor kevesen gondolták volna, hogy 2022-ben még ön lesz a csapat vezetőedzője… 

– A Covid miatt 12 játékosra nem számíthattam, de a helyükön a fiatalok beindultak. Úgy gondoltam, a visszatérő, rutinosabb játékosoknak ki kell érdemelniük a csapatba kerülést. Ekkor néhányan nem azt adták vissza nekem, amit tőlem kaptak. Egy rossz eredmény után aztán azt mondtam, befejezem a melót, ha nincs meg velem szemben a bizalom. Aztán leültünk a vezetőséggel, ahol maximális bizalmat kaptunk. Azt mondtuk, meg kell válnunk azoktól, akik rossz hangulatot teremtenek. Rám várt a feladat, hogy megnevezzem, kivel nem kívánok együtt dolgozni. Nagyon rossz éjszakám volt, egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. Végül nem tettem meg, adtam még egy lehetőséget, és éltek vele! 

Aztán remek tavasz és történelmi bajnoki ezüstérem következett, de volt néhány döccenő… 

– Az FK Rigas FS elleni Konferencia-liga-selejtezőt nem tartom döccenésnek. Sokan lebecsülték az ellenfelet, pedig egyértelműen jó csapat, most éppen a Slovan Bratislavát verték meg. Nyáron lekéstünk az igazolásokról. Mohamed Mezghrani és Libor Kozák mellett még egy jó csatárnak már itt kellett volna lennie. Későn raktuk össze a csapatot, egy héttel a meccs előtt négy poszton még nem voltunk olyan állapotban, amilyet elképzeltem. Nem szeretném, hogy ilyesmi még egyszer megtörténjen. 

Mi volt a legfájóbb vereség? 

– Amikor másodszor kikaptunk a Pakstól. Már szalonnát adtunk a játékosoknak, félretettük a súlyzókat. Aztán megint féltünk a Pakstól, amely valahogy a mumusunk. Legszívesebben én magam ugrottam volna be a pályára megállítani Böde Danit, vagy Ádám Martint, ez a fajta „nyers erő” valahogy hiányzik a játékosaimból.

Például, amikor az argentin klasszist, Claudio Caniggiát a labdával együtt a pályán kívülre vitte az Ibrox Parkban?

– A Dinamo Moszkvával játszottunk a Glasgow Rangers otthonában, amikor Caniggiá­val vívtam párharcot. Volt egy-két olyan belépőm, amit a skót szurkolók megtapsoltak. De az ellenfeleim között volt a Chelsea-ből Gianfranco Zola, a Juventusból Alessandro Del Piero, a Barcelonából Hriszto Sztoicskov vagy a Parmából Faustino Asprilla. Őrzöm is a mezeiket! 

Bizonyítékok vannak, hogy a csapata összeállt. Még a sérülések, hiányzások sem tudták kizökkenteni. Az első számú kapus, Tóth Balázs sérülése sem okozott gondot Markek Tamásnak köszönhetően…

– Már az első, siófoki mérkőzésen sem éreztem rajta idegességet. Nyugtatóan hat az emberekre! Elkapta a lehetőséget, és emellett létrejöttek a szálak, a kapcsok a csapatban. Összeállt a belső lelke. Fontos a játékosok felkészítése, de ha nem lenne meg az öltözőben a belső rend, nem tudnánk sikeresek lenni. 

Mindig feltűnik, hogy a mérkőzések után megdicséri a játékosait, ha rászolgálnak. 

– Persze! De azért korholom is őket, ha kell. Ez szokatlan Magyarországon, ezért kezdetben félreértették. Ha kritizálom a játékosomat, az nem azt jelenti, hogy el akarom dobni magamtól. Ez egyfajta elektrosokk, amivel észhez akarom téríteni. 

A siker mérvadója a bajnoki helyezés, de ennél talán árnyaltabb a kép… 

– Óvatos vagyok a bajnoki címmel kapcsolatban, mert van egy óriási felelősségünk: az utánpótlás-nevelés. A 25 fős keretemben tizenhárom 16–20 év közötti játékos van, akik folyamatosan lehetőséget kapnak, és szeretnénk minél jobb szintre felhozni. Míg máshol csak a jó eredmény a fontos, nekem kettős feladatom van: az eredményesség mellett a nevelés.