A jég helyett most már biztos lábakon állna Kornakker Dániel

Minden profi sportoló gyerekkorában eljön az a pillanat, amikor a később hőn szeretett sportága beszippantja és utána már el nem engedi. Kornakker Dánielnél sem volt ez másképp, bár már fiatal korában egyszer elszakadt a jégkorongtól, de nagymamája menedzselése mellett visszatalált a jégpályára.

– A legelső élményem a jégkoronggal kapcsolatban az még az óvodához köthető, mentünk le korcsolyázni a Városligeti Műjégpályára, a nagymamám elkísért. Egy-két alkalom után az egyik edző a Budapest Starsból megkérdezte a mamámat, hogy mióta hokizom, aztán elhívtak edzésekre és bennem pedig kialakult a sportág iránti szeretet – emlékezett vissza Kornakker Dániel. – Eleinte mezőnyjátékos voltam, 9-10 éves koromig csak a jégkoronggal foglalkoztam, de utána két évre abbahagytam, mivel egy-két benyomást miatt inkább mást akartam kipróbálni. Több mindenbe is belekóstoltam, de aztán két évvel később újra korcsolyát húztam és visszajött a kedvem. A Drago Skorpiók egyesületéhez kerültem, itt pedig beálltam a ketrec elé. Játékosként könnyű volt gólokat szerezni, le lehetett menni cserére és pihenni, a kapus posztban több kihívást láttam.

Mint sok más fiatal jégkorongozót, Kornakkert is Kercsó Árpád csábította le Székesfehérvárra. A hokiban elismert szakembernek azonban nem volt könnyű dolga a fiatal kapus menedzserével...

– Nagyszüleim neveltek fel, a mamámban élt még a régimódi nevelési szellem, így a nyolcadik osztály elvégzése fontos volt. 14 évesen jött az első megkeresés Kercsó Árpádtól. Anno a mamám volt az első menedzserem, és a megkeresést szívrebbenés nélkül visszautasította, pedig Árpi bácsinak nem sokat mondtak nemet, nagy név volt a jégkorongon belül. Az általános iskola elvégzése után ismét megkeresett minket, de  ekkor már felvette a kesztyűt a mamám tárgyalóképességével, 15 évesen így lekerültem Székesfehérvárra. 

A Raktár utcában pedig a korosztályos csapatok erőssége lett Kornakker, a ranglétrán ment fel szépen, fokozatosan, míg nem 18 évesen már az osztrák ligás felnőtt csapatban is bemutatkozhatott. Ez kevés fiatalnak adatik meg.

– Nehéz lenne abból az időszakból egy konkrét emléket felidézni. Gyorsan be tudtam illeszkedni az új közegbe, máig tartó jó barátságokra tettem szert. Jól éreztük magunkat a kollégiumba és azon kívül is, a jégen pedig jöttek a bajnoki címek, sikerek, valamint a korosztályos válogatottakban is helyet kaptam. Aztán Tyler Dietricht volt az U20-as csapat edzője, ott is jöttek a sikerélmények, a junior EBEL-t is sikerült megnyernünk, sok játékosnak az volt az utolsó jégkorongos élménye, jó páran abbahagyták utána. A felnőtt csapatba történő bemutatkozás fantasztikus élmény marad, Linzben játszottunk, egy bombagólt kaptam csak. 18 évesen négy ezer ember előtt léphettem pályára, akkor ott fel sem fogtam, mi történik. Olyan játékosok vettek körül, mint Frank Banham vagy Andrew Sarauer, ott azért megremegett a lábam picit, de örök élmény marad az a találkozó.
A bemutatkozást követően azonban nem kapott Kornakker sok lehetőséget Fehérváron, a fiatal hálóőr nagy kalandba vágott, Amerikába szerződött. Két évet védett a tengerentúlon a magyar kapus, onnan pedig már más emberként tért haza.

– E gy korosztályos világbajnokság után akadt egy megkeresésem Kaliforniából.  Fehérváron a Titánoknál védhettem volna, de közben Janis Kalninst is leigazolták a farmcsapathoz. Ő később a KHL-ig jutott. Sőt, abban a szezonban a rájátszásra levédett a Rajna Miki is, így ha maradtam volna, a playoffot a lelátóról néztem volna. A több lehetőség, a kultúra megismerése és az angol nyelv még jobb elsajátítása érdekében belevágtam az amerikai kalandba. Eddigi életem két legjobb éve volt kint, boldog voltam, akkor élveztem a legjobban a jégkorongot. Abba a junior hokiba kóstolhattam bele, amiről általában mesélnek Amerika kapcsán. Jól ment a védés, de a társaság is fantasztikus volt, sokakkal a mai napig tartom a kapcsolatot, ez utóbbi tényező talán még a sportélménynél is fontosabb. Az első évemben Kaliforniában, Long Beachen játszottam, majd a második szezonomban Wyomingban szerepeltem. Fiatalon nem voltam könnyű eset, de ebben az időszakban emberileg is komolyodtam, megtanultam egyedül élni.

Közben a fehérvári szurkolók számára ismerős név, Frank Banham lett Kornakker Dániel menedzsere. A még mindig ifjú kapusnak a második év után lett volna lehetősége próbajátékra elmennie Floridába. Azonban a játékengedélye a Fehérvárnál volt továbbra is, így a tengerentúli klubnak ki kellett volna fizetnie a szerződésben foglalt neveltetési díjat. Ez azonban nem valósult meg, így az amerikai lehetőség meghiúsult, de Fehérvárra visszatért Kornakker. Ezt a korszakot azonban nehezen élte meg a hálóőr, hiszen bár sokat adott neki a kék-fehér közösség, hiányérzet bőven maradt benne a hazatérést követően.

– Meg sem fordult a fejemben, hogy bárhova máshova menjek jégkorongozni itthon, a célom az volt, hogy felkerüljek nagycsapatba Székesfehérváron. Ez második fehérvári korszakom nehéz volt. Ez a közeg, ez a város nagyon sokat adott nekem, sokat köszönhetek neki, viszont nem jelenthetem ki azt, hogy a karrierem befejezéséhez nincs köze a meg nem adott lehetőségeknek. A teljesítményem által talán többet érdemeltem volna, de minden embernek más a nézőpontja. Sportolóként nehéz elfogadni azt, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt kiérdemelted a játékoddal és emberek döntik el azt, mekkora szerep hárul rám majd az adott szezonban. Bár sokat kaptam Fehérváron, de sok lehetőségtől el is estem ebben az időszakban. Többen kérdezték akkor tőlem, hogy ha már a teljesítményem megvolt, miért nem védtem többet. Amikor beállítottak a kapuba, igyekeztem úgy teljesíteni, ahogy tudtam, nem sértődtem be, ha nem kaptam sok lehetőséget. Nem tudom, miért alakult végül így, de már nem is foglalkozom vele, hiszen befejezem a profi pályafutásomat. Azt érzem, több lett volna ebben a karrierben. Elsősorban mentálisan volt nehéz a mellőzöttséget megélni és kezelni, és ez néha kihatott a teljesítményemre is. Az utolsó fehérvári szezonomban sajnos már nem mindig tudtam kezelni ezt a mentális helyzetet, akkor voltam a Tirronennel párban. Jól ment általában a védés, de mégsem kaptam sok lehetőséget. A statisztikám leromlott idény közben, mert sérülések miatt tartalékosan játszottunk, és a Tirronen is kidőlt, így én álltam a kapuba.  Aztán január második felétől nem védtem szinte egy percet sem, esélyem sem volt javítani. A mentális hozzáállásom ezt már megsínylette ekkor sajnos.

Ezüstéremmel köszönt el Székesfehérvártól, tavaly nyáron a Budapest Jégkorong Akadémia gárdájához igazolt. A Kangyal Balázs edzette együttesben a sérülések ellenére is jó teljesítményt nyújtott a hálóőr, az Erste Liga alapszakaszában 92 százalék, míg a rájátszásban 95 százalék felett védett. 

– Nagyon pozitív volt a megkeresés a fővárosi csapattól, befogadott a BJA családja. Sajnos sérülések hátráltattak több ízben is, három komolyabb kihagyásom is volt. Váltótársamnak, a Farkas Rolinak jó szezonja volt, nélküle nem tudtunk volna így szerepelni, büszke vagyok rá. A rájátszásban a Titánok ellen felesben védtünk, majd a Fradi ellen 0-2-nél szálltam be a párharcba, végül hét meccsre kényszerítettük őket, jól ment a védés is.

Ennek ellenére a nyáron komoly döntést hozott meg Kornakker, 27 évesen befejezi a profi felnőtt jégkorong-pályafutását. 

– Jobb, hogy egy jó teljesítmény után döntöttem így, sokáig gondolkodtam így is ezen a szituáción. A jelenlegi családi állapotomban megbeszéltem a párommal és a családjainkkal azokat a dolgokat, amik akkor állnak fent, ha befejezem a jégkorongot. Beszéltünk azokról az utakról és életpályákról, amelyek számomra járhatóak lennének. Megfogalmazhatok terveket magamban, de ha nincs konkrét lehetőség, akkor abból nem lesz bevétel egy pályafutás után, és mindannyian pénzből élünk. Mindent átrágtunk, hogy mi lenne a következő lépés az életemben. Külföldre nem akartam volna már igazolni, szeretnék magamnak egy olyan létbiztonságot kialakítani, amihez itthon kell lennem. Nem tehettem meg, hogy még éveket „elpazaroljak” a jégkorongnak, amit nyilván nem kell szó szerint érteni, mert szerettem, de mégis a civil életet célszerűbbnek láttam. Ez volt az észszerű döntés, elkezdem kiépíteni a jövőmet. A jégkorong csak pillanatnyi jólétet biztosított, erre azonban nem lehet alapozni Magyarországon hosszú távon.

Stabil lábakon álló foglalkozásokat szeretnék elsajátítani, amire életem végéig alapozhatok, valamint így kivágok egy stresszfaktort, amelyet a jégkorong hozott magával, nem szerződésről szerződésre élem az életem, a megfelelési kényszert. Nem szeretném, ha más ember döntsenek arról, hogy milyen munkakör lesz szánva, a saját magam ura szeretnék lenni és meg akarom teremteni a családalapításhoz szükséges hátteret. 

A kérdés adja magát, ha visszatekint a pályafutására, maradt benne hiányérzet?

– Nagyon sokat adott a jégkorong, rengeteg utánpótlásban elért hazai és válogatottbeli sikerélménnyel gazdagodtam. A felnőttek között az ICEHL-finálé és ezüstérem örökké emlékezetes marad, mind a BJA-val, mind a Fehérvárral Magyar Kupát is nyertem. Számomra a legnagyobb hiányosság az a válogatottság. Nem tudom milyen oknál fogva, de talán rosszkor voltam rossz helyen ebből a szempontból, hiszen sok jó magyar kapus van. Talán ott lett volna a helyem a válogatottban, de így alakult, erről nem én döntöttem. Jobb ember lettem a jégkorong kapcsán, megtanított az alázatra, és arra, hogy értékelni kell az apró sikereket is. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki ebben részt vállalt és segített, a nagyszüleimnek, akik fáradhatatlanul mellettem álltak, illetve a jelenlegi páromnak és családjának is, akik támogattak mindenben.

Többen, akik abbahagyják a jégkorongot, a sportágban szeretnének maradni. Kornakker ezt is máshogy képzeli el, bár nem zárkózik el attól, hogy egyszer fiatal kapusokkal foglalkozzon heti pár alkalommal mellékállásként. 

– A párom szüleinek pékségében tudok majd dolgozni, egyelőre ott tanulom a szakmát. Mellette szeretnék elkezdeni egy fodrásziskolát is, és ha úgy hozza az élet, akkor a célok között szerepelne egy saját fodrászszalon is. Ami a jégkorongot illeti, biztos, hogy nem szeretnék edző lenni, főállásban semmiképp sem. A gyerekeket azonban nagyon szeretem, a jégkorong társadalomban rengeteg olyan ember, akivel jóban vagyok és akiknek sokat köszönhetek. Ha érkezik olyan felkérés, akár táborokba foglalkozásokat tartani, akár mellékállásban kapusedzésekkel foglalkozni, arra nem mondanék nemet. Elszakadni teljesen nem szeretnék a jégkorongtól.