Szabó Kitti: Az a baj, hogy eszközök vagyunk

– Hogy is volt ez a felhagyok a kézilabdával történet az MTK-nál? 

– Felhívtam a vezetőt, hogy én szeretnék onnan elmenni. Egyszerűen rossz lelkiállapotban voltam, fogytam hat kilót. Ha mentem edzésre, bőgtem. Édesanyámék és a párom már mondták, hogy valami nem tetszik nekik rajtam. Ők látták rajtam kívülről, nekem akkor még annyira nem tűnt fel. Aztán láttam képeket magamról, a ruháim leestek rólam, és akkor nekem is leesett, hogy valami nem stimmel. Akkor beszéltem a vezetővel - nem is néztem, hogy lenne -e esély valahová máshová igazolni -, természetesen nem akartak elengedni, mert oda szól a szerződésem. Viszont ha abbahagyom a kézilabdát, akkor nem tudnak mit csinálni, és ebben az esetben kérhetem a szerződésbontást. A játékengedélyemet ott tartják, amíg a szerződésem él, de ez sem érdekelt, tényleg kész voltam visszavonulni.

– Mi tartotta végül vissza?

– Sorsszerű, de mikor ez a beszélgetés lezajlott, aznap este felhívott Triscsuk Krisztina, hogy nem -e szeretnék idejönni az Albához. Neki is először azt mondtam, hogy nem tudom tudnék-e segíteni, vagy hogy hiányzik-e még nekem a kézilabda. Tényleg úgy voltam vele, hogy sok jót kaptam a kézilabdától, de két hónap alatt annyi rosszat, hogy egyszerűen nem tudtam elképzelni azt, hogy én valaha még fölmegyek a pályára, és élvezni fogom a kézilabdát.

– Hogy tud valaki ennyire mélyre kerülni? Láthatóan nem ügyetlen, és a természetével sem lehet gond, hiszen itt rögtön beilleszkedett.

– Először nem tudtam, hogy mi lehetett a probléma. Utólag hallottam ezt-azt, és ez alapján nem felelt meg a klubnak a menedzserem. De erre nem is akarok több szót fecsérelni. Én alapból úgy maradtam ott az MTK-nál, hogy irányítót fogok játszani. Nekem a jobbátlövő poszttal sem volt gondom. Azzal viszont igen, hogy ha nem ment a játék a csapatnak, akkor a három irányító közül én nem is játszhattam. Ha minden flottul ment, akkor csak két irányítóval játszottunk és abban mindig ott voltam. Azt se tudom, hogy edzésen valaha kiabáltak-e velem ennyit, mint ott. Még akkor is, ha nem is voltam a pálya azon részén.

– Itt viszont minden a helyére került elég gyorsan.

– Szerencsére igen. De nem tudtam mire számítsak, nem voltam túl jó lelkiállapotban, abban sem voltam biztos, hogy segíteni tudok ilyen gyorsan. De valahogy sokszor kerülök olyan szituációba, amikor nagyon mélyről kell visszakapaszkodnom. Mikor idekerültem Fehérvárra, mindenki azt mondta türelem, ne kapkodjak, majd utolérem magam, felváltva játszunk Besszer Borival. Erre egy hétre rá megsérült, és akkor már nem azt mondták, hogy türelem, hanem van egy heted megoldani.

– De talán pont ez segített abban, hogy rekordgyorsasággal meghatározó tagja lett a csapatnak. 

– Valószínűleg. Én csak azt hajtogattam magamnak, hogy nincs más lehetőségem, meg kell csinálnom. De hála istennek olyan közösség fogadott, ami segített ebből gyorsan kilábalni. Jött ez a lehetőség, és örülök, hogy így alakult és tudjuk is folytatni, mert voltak pillanatok, amikor kiderült, hogy ez egy jó társaság és jó csapat.

– Sokan megijedtek, mikor most tavasszal kihagyott egy meccset. 

– Szerencsére nem volt komoly. Viszont végre olyat tapasztaltam az itteni vezetőségtől, ami számomra szokatlan volt. Nem erőltették, hogy játszak és esetleg nagyobb gond legyen belőle. Pedig ha így teszik, valószínűleg jövőre sem játszottam volna.

– Ilyen kevés beleszólása van egy játékosnak sérülés esetén abba, hogy játszik vagy nem? 

– Annyira nem szokott érdekelni ha fáj valami, főleg ha fontos meccs vár ránk. Ha most egy Győr vagy Fradi jön, akkor én sem vagyok bolond kockáztatni. De én a vállammal nagyon sokat játszottam úgy, hogy nem bírtam teljesen felemelni a kezemet, aminek a mai napig iszom a levét. Elképzelhető, hogy 50 éves koromra belerokkanok ebbe. De a kézilabdához, és alapjában az élsporthoz kell egy kis őrült elszántság. Háromszor eltört az orrom, de az edző gipsszel a fejemen beállított edzeni. Tehát ki lehet bírni. Nyilván nem kellemes, de valamit valamiért. Ennél a tavaszi sérülésnél főként az én döntésem volt a kihagyás. A lányok persze viccelődtek is velem, hogy miért nem hoztam cuccot. De tényleg ez az első hely a pályafutásom során, ahol komolyan vették a sérülésem és törődtek velem. Eddig bárhol voltam, ott nem nagyon foglalkoztak ezzel. Az a baj, hogy eszközök vagyunk. És ha azt látják, hogy nagyon sérülékeny vagy, akkor inkább hoznak mást. Sok játékos ebbe megy tönkre, hogy nem szól a kisebb sérüléseknél, mert nem mer.

– Korosztályos válogatott és junior-világbajnok volt, nem tervezte, hogy ennél már előrébb tart ennyi idősen?

– Nem, mert mindig későn érő típus voltam. A kézilabdában soha nem volt önbizalmam. Ez is csak pár éve változott meg, amihez kellett egy olyan családi közeg, háttér, ami nélkül nem jutottam volna el idáig. Minden meccsre elkísérnek ha tudnak. Édesanyámmal napjában többször beszélek telefonon, az MTK-s időszakban ez hatványozottan igaz volt. És ők voltak az elsők is, akik azt mondták, hogy ha úgy érzem, akkor hagyjam abba a játékot. Csak addig csináljam amíg örömet okoz. Szóval voltak álmaim, de mindig úgy voltam vele, hogy én mindent szépen fokozatosan szeretnék elérni, nem akarok kihagyni egyetlen lépcsőfokot sem. Erre is neveltek, hogy mindenért meg kellett dolgozni. Talán előrébb tarthatnék ennyi idősen, de nem bánom, hogy nem így alakult, mert cserébe megtapasztaltam mindent, amit lehetett.

– Ki volt az, akivel a legjobb itt játszani? 

– Én ezt az egész csapatot mondanám. Így, hogy irányítót játszhatok, nagyon hamar megtaláltam a hangot mindenkivel, hogy kinek mi a jó. Mert nekem nem az a fő feladatom, hogy gólokat lőjek.

– Pedig az is egész jól ment, másodállásban még sok gólt is lőtt.

Mert mindenki megpróbált az elején hozzám is alkalmazkodni, és így nekem is könnyebb volt. Ezért nem emelek ki senkit és mondom az egész csapatot. Eleinte például Tamara Smbatiannal nem voltam sokszor együtt a pályán, de a végére összeszoktunk. Hasonló a játékstílusunk, így ha valakit feltétlenül ki kell emelni, az ő. Mivel mind a ketten a cselező típusok vagyunk, nála már tudom, hogy ha erre cselez, akkor valószínűleg mit fog csinálni, mert én is azt szoktam. Nem mellékesen a mentalitásunk is hasonló, és korban is elég közel vagyunk egymáshoz.