Az adonyiak trénere lett az év edzője Fejérben

A dunaújvárosi futball legendája, Boldóczki Sándor az év edzője lett Fejérben, nem meglepő módon, ugyanis az adonyi labdarúgókat kormányozta az élre a megyei másodosztályban, a nyártól a vármegyei I-ben kezdik szereplésüket. Boldóczki először 2011-ben kezdett dolgozni Adonyban a felnőttekkel, majd az acélvárosba került, az utánpótlásba. Tíz év elteltével, 2021 augusztusában vette át ismét a községi egylet vezetését, valamint az utánpótlás gárdák felügyeletével is megbízták. A felnőttek sikeressége mellett végig hittek a helyi, saját nevelésű fiatalok szerepeltetésében is a korosztályos együttesekben. Az első két évben nem értek el zengzetes sikereket, de a harmadik esztendőben beérett a közös munka gyümölcse. Meghatározó fiatalokat is igazoltak, végül meggyőző fölénnyel szerezték meg a felnőtteknél az aranyérmet, ami külön öröm, hogy a gárda hetven százalékát helyi fiatalok alkották. A csapat átlagéletkora 24 év volt, Boldóczki május végén töltötte be 65. életévét, mégis kiválóan szót értett a negyven évvel fiatalabbakkal. A következő szezontól az utánpótlást már nem felügyeli, csak az első csapatra koncentrál.

- Meglepetés volt a díj, nem számoltam vele, de természetesen nagyon örültem neki. Mindig jól esik, ha elismerik az ember munkáját, edzőként ez az első elismerésem. A bajnokságot magabiztosan, több mint tízpontos előnnyel nyertük, azzal dőlt el, hogy a zárás előtt négy fordulóval remek meccsen, 3-2-re nyertünk Baracson, megléptünk kilenc ponttal. Egységesek voltunk, a fiatalok nagyon akarták a sikert, nagy öröm, hogy nyártól a megyei első vonalban szerepelhetünk, ehhez megkaptuk a megfelelő támogatást. Az Adony utoljára 28 éve nyert aranyat, akkor a megyei első osztályban diadalmaskodott, feljutottak az NB III-ba, ahol egy évet töltöttek. Azóta a legfényesebb érem nem került a helyi labdarúgók nyakába.

A múltba révedünk, a hátvéd a folyó túloldalán, Dunaegyházán született és cseperedett. Ahogy a többi, vele egykorú helyi kölyök, Boldóczki számára is a foci jelentette a szabadidős foglalkozást. Négy évesen, óvodásként már a labda volt a mindene. A Dunaújvárosi Kohász serdülő, ifi, majd tartalékcsapatában meghatározónak számított, a Kaposvár ellen mutatkozott be a felnőtteknél, NB II-es bajnokin, 22 évesen. Több mint egy évtizedet húzott le piros-fehérben.

- Már kisgyerekként a futball körül összpontosultak a dolgok. Az 1966-os világbajnokság előtt apám tévét vett, hatalmas élményt jelentettek a mérkőzések. Ott el is dőlt a sorsom. A középiskolát már Újvárosban kezdtem, apám jelezte az akkori korosztályos edzőnek, Andriska Vilmosnak, hogy szerinte nem vagyok tehetségtelen, érdemes lenne kipróbálni. Ez 1974-ben történt, Vili bácsi mondta, maradjak, azonnal a védelemben számított rám, ezzel 14 éves koromban el is dőlt a sorsom. Előzőleg otthon, a kétezres lakosú falumban, a járási bajnokságban voltam kapus és csatár is, de az én igazi poszton a középső védő volt. A tartalékbajnokságban jól ment a játék a Kohászban, bevonultam katonának, 1979-től két éven át a Toldi SE-ben szerepeltem Ercsiben, majd leszerelés után visszatértem Dunaújvárosba, Kaposváron mutatkoztam be az NB II-ben, 1981 szeptemberében. Mondjuk nem indult jól a meccs, a harmadik percben a hazaiak felíveltek egy labdát, akkora luftot rúgtam, hogy a helyiek még mindig keresik a lábam, a csatár elszaladt, csak a kapusunkkal állt szemben, fölé lőtt. Az idősebb társak nem szúrtak le, hanem segítettek, főként Tímár Dezső, aki jelezte, ne izguljak, ha felém száll a labda, azonnal rúgjam előre, amerre látok. Így is tettem, a folytatásban nem rontottam, a keddi értékelés során a tréner, Palicskó Tibi bácsi hetes osztályzatot adott a tízből, tehát vélhetően elégedett volt velem. Ebben szerepet játszott, hogy nyertünk 3-0-ra. Ahogy múltak a meccsek, úgy lettem egyre higgadtabb. De nem voltam biztos volt a csapatban, mivel a másodosztályú bajnokságot átszervezték, az első ötben kellett végeznünk. Az edző rutinos játékosokat hozott, akkor került ide Menyhárt Menyhért is. Az ősszel nyolc meccset végigjátszottam, a két csoportban a legkevesebb gólt kaptuk, szerintem nem ment rosszul, azonban a tavasszal egyetlen percet sem játszottam, a szakvezető teljesen más védelmet szerepeltetett. Nyilván nem csak ezért, de végül a 6. helyen végeztünk, kiestünk az NB III-ba, amit akkoriban Területi bajnokságnak hívtak. Feljutottunk, kialakult a csapat gerince, onnantól tíz év következett, kezdőként, minden edző bizalmat szavazott nekem.

A legszívesebben érthetően azokra a trénerekre emlékszik, akikkel az együttes sikeres volt, Kovács Andrásra és Puskás Lajosra.

- Pályafutásom legszebb pillanata az első feljutás volt az NB I-be. Azt csodaként éltük meg valamennyien. Nagyon jól játszottunk, gyakorlatilag mindenkit lefutballoztunk a második vonalban. Ráadásul úgy, hogy előzőleg a 11. helyen zártunk egy nehéz szezont követően. A második feljutás is hatalmas tett volt, összesen 55 meccsem van az NB I-ben. Lehetett volna több is, az MTK-val gólnélküli döntetlenre végeztünk, Vági mondta, kezdünk összeállni, azonban a következő, Pécs elleni, rendkívül fontos meccsre átvariálta a hátsó alakzatot, azt mondta, a fiataloknak szavaz bizalmat, Gróffal kimaradtunk. Helyettem az 1960-as születésű Dózsa Attila került a kezdőben, pont egy évvel volt fiatalabb nálam, nem igazán értettem a magyarázatot. Aztán visszakerültünk. Amúgy soha nem volt bajom az edzőimmel, elfogadtam a döntéseiket. Mást nem is nagyon tehettem.

Azt mondja, rendkívüli képességű játékosokkal találkozott a gyepszőnyegen az 1986-87-es, majd az 1988-89-es idényben.

- Détári Lajos elképesztő tudású futballista volt, nem véletlenül szerepelt a világválogatottban, a Fradiban például Bánki József, azaz Dodó és Dzurják József, tehát Csöpi is nagyszerű játékos volt, kimagaslottak a hazai mezőnyből. Továbbá a tatabányai támadó hármas mindegyik tagja, Kiprich József, Plotár Gyula és Vincze István elképesztően érezte a kaput, a semlegesítésük rendkívüli kihívást jelentett. Törőcsik Andrással az NB II-ben találkoztam, a Volán SC-t erősítette akkoriban, nagyon tudott futballozni. Tréfásan szoktuk megjegyezni a társakkal, alig mertünk közel menni hozzá, mert attól tartottunk, hogy megmalmoz bennünket, nevetségessé válunk. Törő szinte az alapvonalról rúgott gólt nekünk, mindenki beadást várt, azonban ő laposan a hálóba küldte a labdát. Példaképem nem volt akkoriban, mondjuk Bálint Lászlót, azaz Bárót, a játékintelligenciája miatt tartottam a legtöbbre, illetve az újpesti Dunai Edét, többen mondták, a képességeink nem voltak azonosak, de a mozgásunk nagyon hasonló. Emlékszem, a fővárosban játszottunk a III. Kerület ellen, egyik néző bekiáltott a lelátóról: na, megjött a Dunai ötödik számú hasonmása… Nemzetközi szinten a szintén söprögető német Franz Beckenbauer és a holland irányító, Johann Cruyff volt a kedvencem, mindketten rengeteget tettek hozzá a világ futballjának fejlődéséhez.

Ha ideje engedi, kilátogat a Dunaújvárosi PASE összecsapásaira. Bár rendszeresen hívják - a régi öregekhez hasonlóan -, azonban ez nem megy egyszerűen, ugyanis a megyei második vonalban remeklő adonyiak kispadján ül. Ha nem üti egymás saját csapatának és korábbi együttesének bajnokija, ott van az újvárosi stadionban.

- Amikor jól jön ki a menetrend, együtt nézzük a bajnokikat a barátaimmal, a jelenben is a csapatnál dolgozó Bódis Gáborral, valamint védőtársammal, Gróf Andrással. Mindig jó velük találkozni. A hétköznapokon is összefutunk néha, főleg Gróffal és Miskovicz Bálinttal, együtt alkottuk a védelmet egy évtizeden át, közel ötven éve ismerjük egymást, együtt mentünk az úton, együtt voltunk jóban-rosszban. Természetesen inkább a szépre emlékezünk, ha a régi élmények szóba kerülnek. Bár Bandi egy idő után megjegyzi: inkább ne futballozzunk, mert lerúgjuk a csillárt, ugyanis a focit mostanában már régen műveltük… Természetesen beszélgetünk a családról, gyerekekről, unokákról, mindig van témánk.

A hátvéd trió tagjai egymás gondolatait is ismerték a pályán. Amikor átálltak a négyvédős hadrendbe, Menyhárt Menyhért csatlakozott a hármashoz, Boldóczki vele alkotta a belső védőpárost, Gróf a jobb, Miskovicz a baloldalon sertepertélt. „Nagyot változott azóta a futball, nyilván felgyorsult. Bár hozzáteszem, néha megnézek akkori mérkőzéseket, s arra jutok, nem is volt annyira lassú az a játék. Amiben viszont biztos vagyok, döntően képzettebb labdarúgók kergették a labdát, mint a jelenben. Technikailag szerintem előttük jártunk, azonban kondíció tekintetében jobbak nálunk. Vélhetően a modernebb módszereknek köszönhetően a képzés ezen részére nagyobb figyelmet fordítanak.”

Amikor arról faggatom, az a gárda miért nem volt képes megragadni a legmagasabb osztályban, a feljutás után azonnal alászállt, a korábbi középső védő gyorsan válaszol.

- Erről már sokszor beszéltünk, de nem találtuk meg a jó választ. Úgy gondolom, nem voltunk mi rossz futballisták, más csapatokban, más társakkal stabilan elfértünk, focizhattunk volna az NB I-ben, de valami miatt közösen nem ment. Nem voltunk többek egy kimondottan erős, második vonalbeli gárdánál. Amikor feljutottunk, mindenki fogadkozott, optimistán tekintett az új szezon elé az elitben, mégsem sikerült megragadnunk. Pedig nem rajtoltunk rosszul. Az első évben, 1986-ban, Kovács Andrással kerültünk fel, a vezetők úgy gondolták – valamint ebben hittünk mi is -, a csapat alkalmas lesz a bennmaradásra, nem igazoltunk senkit, ami hiba volt. Így utólag, minden pozícióba kellett volna szerződtetni egy-két rutinos, az NB I-et jól ismerő futballistát, akire mi, az újoncok hallgattunk volna. A második alkalommal, két évvel később viszont túl sokat igazoltunk, nem olyan labdarúgók kerültek ide, akik hozzá tudtak tenni a játékunkhoz. A második feljutást Puskás Lajos vezetésével vívtuk ki, ő passzolt hozzánk, céltudatos volt, tudott hatni ránk. Úgy gondolom, vele bennmaradtunk volna. Azonban az új szezont már nem velünk kezdte, Görögországba szerződött, érthetően igent mondott az ajánlatra. Érkezett Vági István a Honvédtól, aki nagyszerű edzéseket tartott, élveztünk minden tréninget, de a bajnokikon nem ment a játék. Pedig voltak remek eredményeink, itthon legyőztük a Vasast, az Újpestet, döntetlenre végeztünk a Fradival, ám azon riválisok ellen nem tudtunk nyerni, akik ellen kulcsfontosságú lett volna. Ez pedig nem fért bele. Tizenegy évet húztam le az acélvárosban, nyolcat pedig Ausztriában, alacsonyabb osztályban, ahova 1992-ben kerültem ki. Összesen nyolc évet töltöttem ott, 41 évesen fejeztem be a focit.

A Vidi elleni, megyei rangadókra különösen szívesen emlékszik. A tévégyári csapatot magasabb polcon kezelték, joggal, mégis jó eredményeket értek el a fehérváriakkal szemben.

- Ellenük jól szerepeltünk. A feljutás utáni első meccsen fogadtuk a piros-kékeket, 2-0-ra nyertünk itthon. Végh Tibi tizenegyesét Holló kivédte 0-0-nál, Gróf András betalált, valamint később Csorba József is, 2-0-ra nyertünk, idegenben pedig 1-1-re végeztünk. A következő, NB I-es idényünkben 4-2-re győztünk hazai pályán. Előzőleg, az utánpótlásban is gyakran mérkőztünk, baráti kapcsolatba kerültem az évekkel ezelőtt elhunyt Hováth Gáborral, valamint Disztl Lászlóval, Vadász Imrével, Szabó Józseffel. Ha összefutunk, mindig váltunk pár szót a régi időkről. Az új stadionban még nem jártam Fehérváron, tervezem, hogy rövidesen megnézem a piros-kékeket, valamint a múzeumot, ami a hírek szerint remekül bemutatja a klub történetét. Paksra is készülök, ott is akadnak a klubnál barátaim. Persze, most a legfontosabb a saját csapatom, az Adony szereplése.