A Nápoly ellen mutatkozott be a Videoton a nemzetközi porondon

Rövidesen, kora ősszel a város és a klub szervezésében különböző programokra, vetítésekre, a régi emlékek közös felelevenítésére kerül sor Videoton 40 elnevezéssel, ugyanis négy évtizede, a Dukla Praha ellen kezdte meg szereplését a koronázóvárosi egylet az UEFA Kupában és menetelt egészen a döntőig. Azonban nem ez volt az első fellépése a Fejér megyeieknek a nemzetközi porondon, előzőleg is többször voltak érintettek. Bár kétség nem férhet hozzá, az 1984-85-ös menetelés a legemlékezetesebb és vélhetően jó ideig az is marad.

Első alkalommal pontosan fél évszázada, 1974 szeptemberében látogatott ki a nemzetközi szintérre a Videoton, az akkoriban is élcsapatnak számító olasz Nápolyt küldte a fehérváriak útjába a nem túl kegyes Fortuna. Az első meccset idegenben vívta a Kovács Ferenc vezette együttes, a látogatók 2-0-ra kikaptak, Fehérváron pedig 1-1-es döntetlenre végeztek. Mindkét összecsapáson az első perctől az utolsóig ott volt a játéktéren a jobbhátvédként bevetett Hartyáni Gábor, aki tíz évvel később is fontos szerepet játszott a Vidi menetelésében, utóbbi alkalommal már pályaedzőként. A múltidézést az olaszországi derbivel kezdtük.

- A bajnokságban a 4. helyen végeztünk, ezzel szereztünk jogot az indulásra UEFA Kupában. A sorsolásnál már lehetett érezni, nem lesz hosszú az utunk, ugyan nemzetközi meccseket játszottunk korábbi is, felkészülési időszakokban, döntően déli országokban, de ez a fajta kihívás újdonságnak számított. A Napoli már akkoriban Európa hírű gárda volt, 80 000 néző előtt vívta meccseit. Én mindig középpályást játszottam, akkoriban jobbhalfot említettek ezen poszt kapcsán, Kovács Ferenc elképzelése az volt, hogy a klasszikus hátvéd posztot el kell felejteni, hogy a védő csak rúgdossa előre a labdát. Úgy gondolta, én szerepelek jobbhátvédként, mellettem, középen Kovács József, a magyar Beckenbauer, valamint baloldalt Czeczeli Károly, mindhárman jóban voltunk a labdával, a szakvezető elképzelései szerint már a védővonalból elindítottuk a támadások felépítését, nem csak vaktában előrevágtuk a labdát, akkoriban ez új gondolatnak számított. Bekapcsolódtunk a játékba, ami működött is. Nápolyban kerültem vissza a védelembe a középső alakzatból, számunkra sok újdonsággal szembesültünk. Megkezdtük a szokásos bemelegítést 15 perccel a kezdés előtt, gimnasztika, néhány sprint, az ellenfél játékosai már fél órája tréningeztek, a lelátó alatti hatalmas, fedett területen volt futófolyosó, kapuk, ott gyakoroltak, ami számunkra alig volt hihető. A sípszó előtt tíz perccel bementek az öltözőbe, lezuhanyoztak, felvették a meccsszerelést és jöttek ki a pályára. A meccsen jobbak voltak, 2-0-ra nyertek, a 46. percben kaptuk az első gólt, rossz ütemben. Nem estünk össze, végig jól tartottuk magunkat, a hangorkánhoz nem voltunk hozzászokva, a hazai, teltházas, Fradi, vagy Újpest elleni, tízezres meccsek erre nem készítettek fel. A visszavágón, a Sóstói Stadionban telt ház előtt Wollek Tibi góljával gyorsan vezettünk, az olaszok egyenlítettek, az eredmény később már nem változott. Az itthoni meccsen Csongrádi Ferenc csereként lépett pályára, utazott volna Olaszországba is, de nem volt útlevele, valamint szintén előzőleg került fel az első csapat keretébe az ifiből Májer Lajos és Végh Tibor is. Később, az 1976-os ezüstéremmel záruló szezonban már mindhárman stabil tagjai voltak a csapatnak.

A következő megmérettetés a török Fenerbahce ellen következett a bajnoki második helyet követően, de Hartyáni itt már nem volt érintett, ugyanis 1976 nyarán a MÁV Előréhez igazolt.

- Még nem voltam 30 esztendős, a vezetőknek az volt az elképzelése, hogy elcserélnek Burcsa Győzővel, a kapusváriak tehetségével. Ez jó elgondolás volt a részükről, azonban nemet mondtam, mert nem akartam költözni, kapóra jött a Takarodó útiak ajánlata, Burcsáért pedig fizetnie kellett a Videotonnak. Három évet töltöttem ott, az NB II-es csapattal felkerültünk az élvonalba, két éven át bennmaradtunk, az egyesület utolsó, NB I-es idényében már pályaedző voltam, 1979-80-as bajnokságban, Szőke Miklós mellett. A játékoskeret nem volt rossz, azonban csoda volt, hogy az együttes három évet töltött a legmagasabb osztályban, egy kis járműjavító csapata harcolt az elitben, igazi háttér nélkül. A gárda kiesett, engem pedig hívott pályaedzőnek a Videoton, Verebes József lett a vezetőedző, aki Lantos Mihály pályaedzőjeként tevékenykedett, a szakvezető távozása után kapta meg a karmesteri pálcát. Verébbel élmény volt dolgozni, a pszichikai felkészítés nagymestere volt, el tudta hitetni, hogy a labdarúgói a világ legjobbjai közé tartoznak. Átéltem előzőleg már sok mindent a futballban, azonban a taktikai értekezleteken nekem is borsódzott a hátam, ahogy vázolta az elképzeléseit.

Verebes Győrbe távozott és felépítette a helyi aranycsapatot, a Vidiben Szentmihályi Antal, Molnár Ferenc és Kovács Ferenc ült a kispadra. Utóbbival a csapat 1984 kora őszén ismét kilépett az UEFA Kupába, a bajnokságban elért 4. helyezés nyomán.

- A Videoton 40 évvel ezelőtti menetelése főleg a folytatás ismeretében rendkívüli, ugyanis azóta ilyen siker közelébe nem került magyar csapat, csoportkörbe jutásnak is nagyon kell örülni. Persze, más a nemzetközi kupák szisztémája. Azért juthattunk ilyen messzire, mert rendkívül jó technikai képességekkel rendelkező labdarúgók alkották a keretet, a legjobb korban voltak, nyerni akartak. Az edzésen, az egymás közötti játékban is gyakran szikrázott a levegő, a tréningen többször összenéztünk Kovács Ferivel, szólt, most fújd le a meccset, mert sérülés lesz, valakit lerúgnak. Valamint fontos volt, hogy az ifiből felkerült fiatalok, Csongi, Matyi, Végh Tibi a technikai tudásukon túl nagyszerű fizikai állapotban voltak, nem véletlen, hogy előzőleg minket, a rutinos öregeket, például Burka Imrét, Karsai Lacit, Wollek Tibit, Nagy II Jánost, Fejes Gabit és engem kiszorítottak. Meggyőződésem, Kovács Józsi mellett Karsai Laci volt minden idők legjobb fehérvári labdarúgója. Én Újpestről jöttem, ő az MTK-ból, mindent tudott a futballról.

Hartyáni 1980-tól 1992 nyaráig dolgozott pályaedzőként Fehérváron, a csapattal két évet dolgozó Burcsa Győző nem fogadta el a klub ajánlatát, Brávácz Ottó elnök Hartyáni Gábort nevezte ki a csapat élére.

- Soha nem jutott eszembe, hogy fúrjam a szakvezetőt. Mindössze egyszer gondoltam azt, szeretném folytatni a munkát vezetőedzőként, Kaszás Gábor 1989 őszén autóbalesetben meghalt, akkor úgy gondoltam, ha felkérnek, vállalom. De erre nem került sor, érkezett Mezey György, Egervári Sándor és Pálinkás András. Ők fél évvel később távoztak, Burcsa hazatért Franciaországból. Hozott új dolgokat.

Hartyáni 1994 tavaszán állt fel a kispadról, később az Gázszer FC-nél - akiket a megyei első osztályból az NB I-ig vezetett - három élvonalbeli év következett. Két idényen át Hartyáni dirigálta az agárdiak az élvonalban, a csapat utolsó idényében Hartyáni szakmai igazgató lett, az edzői feladatokat Csongrádi látta el, vezette is a tabellát a gárda, azonban az anyagi lehetőségek szűkülése nyomán a gárda nem fejezte be a bajnokságot, a télen a Pécs vette át a jogot és gond nélkül maradt az NB I-ben, ugyanis a Fejér megyeiek annyi pontot szereztek, ami kitartott az idény végéig.

- Dolgoztam Bodajkon, az NB III-ból felkerültünk az NB II-be, ahol szintén jól szerepeltünk, szakmai igazgató lettem, Agárdon, a Sándor Károly Károly Akadémián, ahol az MTK fiataljai pallérozódtak. Voltam vezetőedző Siófokon, az NB II-ben két évig, majd öt éven át Felcsúton dolgoztam, két évet az NB II-es gárda vezetőedzőjeként, amúgy az utánpótlásban. Az utolsó munkahelyem a Vidi volt, az utánpótlásban tevékenykedtem szekcióvezetőként, tíz éve vonultam nyugdíjba. Voltak komoly egészségügyi problémáim, a közelmúltban két operáción estem át, most minden rendben, egyre jobban érzem magam. A Fehérvár minden hazai meccsén ott vagyok, drukkolok a csapatnak a nejemmel.