Hétvége

2008.12.16. 13:21

Asszonyok kései vallomásai az 1956-os nőtüntetésről

A történelmi események utólag kimerevednek, a történelemkönyvek lapjain olvasottak módjára állnak, emlékműszerűen. Pedig akkor és ott élő emberek hétköznapjaiban történnek meg, az életük részeként élik át.

Zsohár Melinda

Még mindig szájzárat viselünk - jegyezte meg Sinka Jenő, a Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetsége (Pofosz) Fejér megyei elnöke azon a december 7-ei rendezvényen, amelyet az 1956-os decemberi székesfehérvári nőtüntetés 52. évfordulójára szerveztek. A vasárnap délutáni találkozón maroknyian gyűltek össze, köztük két idős hölgy, akik ugyan sem szervezői, sem vezetői nem voltak az akkori lázas eseményeknek, ám részt vettek bennük  hétköznapi átélőként. Hivatalosan soha nem beszéltek élményekről, azok közé tartoztak, akik Báthori Imréné Szili Évához hasonlóan jellemzik magukat.
- Nem voltam hős, de igen lelkes - mosolyog szelíden Éva, midőn megidézi az 1956-os fehérvári időt.
 Bérelszámolóként dolgoztam a Városház tér közelében, ott ért a hír, hogy nőtüntetésre vonulnak a bazilikához -  idézi. Elmondja, hol dolgozott, de rögtön hozzáteszi, ne írjam le a munkahelye nevét. Még most sem... Hihetetlen, hogy ennyi idő után is sokan még mindig tartanak valamitől. Éva elfúló lélegzettel meséli el ma is, hogy egykori munkahelyén Bán Tibort választották meg a forradalom idején a munkástanács elnökének, amiért az egy év börtönbüntetéssel fizetett.
- A családja neheztelt rám később, azt hitték, rávallottam, mert megtudták, hogy engem is faggattak, kérdezgettek, kihallgattak a rendőrök november 4-e, a forradalom leverése után. De én soha nem említettem Bán Tibor nevét, ma is fáj, hogy rám gyanakodtak miatta  mondja.
- Nem hangzott felhívás azon a december 7-én, mégis elindultunk. Tankok álltak a tanácsháza közelében, páncélozott járműveknek is mondták, félhettünk volna. Mégis vitt a lábam, mintha mozgatott volna valami - meséli Éva, az '56-ban 25 esztendős, kétgyermekes anya. Élettörténete amúgysem mindennapi, a történelem kegyetlenül beleszólt már korábban is. Édesapja Gyergyószentmiklóson tűnt el 1944-ben, állítólag tömegsírban nyugszik a többi elesett magyar katonával. Ám mivel nem nyilvánították holtnak, csak eltűntnek, Éva nem számított árvának, édesanyja egyedül nevelte fel a három gyermekét. Éva a tanítóképzőbeli tanulmányait szakította félbe, mert a család nem győzte taníttatásai költségét, pénzt kellett keresnie.
- Az akkori antikváriumnál álltam meg, rendőrt nem láttam, bár civil ruhások biztosan elvegyültek  a tömegben - repül vissza még egy kis időre az 52 évvel ezelőtti napra.  Elénekeltük a Boldogasszony anyánkat, aztán valaki beszélt, nem emlékszem, ki, s visszamentem a munkahelyemre. A húszéves unokámmal vettünk részt most a 2008-as nőtüntetéses ünnepségen, s amint meghallgatta a többiek visszaemlékezéseit, hozzám fordult. Mama, te is pont így mesélted!
Az erdélyi Kézdivásárhelyen született Molnár Jánosné Simon Rózsa, a háború alatt hozta át magához Székesfehérváron élő nagybátyja a 18 esztendős lányt. Itt is iszonyú családi tragédia lappang a háttérben, s Rózsa sem akarja a nevet elmondani. Még ő is tart valamitől... A nagybácsinak három fia harcolt a fronton, mindhárom odaveszett! A felesége mély depresszióba süllyedt fájdalmában, vigasztalóul hívták  el a rokon kislányt Erdélyből. A bácsi végül visszautazott Kézdivásárhelyre, ott halt meg, Rózsa a nénivel maradt, 12 évig nem kapott útlevelet Romániába, levelezett a szüleivel. 1955-ben ölelhette meg őket újra, már fiatalasszonyként. 1950-ben ment férjhez.
- Az esküvőmön egyetlen rokonom sem volt jelen - futja el szemét ma is a könny Rózsának. Az édesanyja 1956-ban, az édesapja 1963-ban hunyt el. S még egy különös és tragikus személyes élménye is kapcsolódik Rózsa forradalmi élményeihez. Állapotos volt 1956-ban, de koraszülött csecsemője meghalt júniusban. S idézést kapott a székesfehérvári tanácstól, hogy jelenjen meg a hivatalban Molnár Krisztina örököseként.
- Nem mentem sehova, a fájdalom kínzott. Aztán kitört a forradalom, leverték, s december 7-én részt vettem a nőtüntetésen. A Centrum Áruházban dolgoztam, a püspöki palota szomszédságában. 1956. október 23-a után hol kinyitottunk, hol bezártunk, néha az áruház tetején zászlót lengettünk, s ha sok vevő akart vásárolni, akkor felhúztuk a rácsot - mondja, bizonyítván a történelem és a hétköznapok szimbiózisát.  Az igazgatónkat, Harza Ferencet  leváltottuk szabadsága idején, s Szinável Tibort választottuk meg munkástanács-elnökül. (Később nálunk senkit nem vontak felelősségre.) A nőtüntetésre magától értetődően vonultunk fel közösen, a férfikollégák tartották a frontot helyettünk. S ez a tüntetés adott erőt ahhoz is, hogy a tanácsházán tiltakozzam a halott kislányom beidézése miatt.  Mi maradt volna utána?! Valahogy erőt kaptam attól a néma együttléttől, amit egymásból merítettünk azon az 1956-os december 7-én...

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!