Érett művész a hangfenomén

Május utolsó hete, vagyis a Mesterbérlet zárókoncertje óta több mint egy hónap telt már el. Székesfehérvár zenei élete persze eközben sem szünetelt: több figyelemre méltó kórushangverseny, kamarazene-est nyújtott szép élményt a zenebarátoknak. (Látogatottságukra tulajdonképpen nem is lehetett panaszunk.) 

Ezzel együtt - azt hiszem - sokan várták az immár hagyományos nyári hangversenysorozat, a város templomait a klasszikus muzsikának megnyitó Harmonia Albensis kezdetét. Az előző mondatot persze kijelentő módban is fogalmazhattam volna: csütörtök este zsúfolásig megtelt a bazilika az érdeklődőkkel.

De hogyan is ne telt volna meg, amikor a székesfehérvári közönség egyik körülrajongott kedvence, világhírű operaénekesnőnk, Miklósa Erika volt a nyitóest vendége! 

Az elmúlt évek során többször is alkalmunk nyílt rá, hogy találkozzunk kivételes művészetével: ő azonban nem jöhet elég gyakran ahhoz, hogy érkezésének hírére azonnal meg ne rohamoznák az érdeklődők a város bármelyik templomát vagy hangversenytermét. (Jut eszembe: épül?) 

Fellépései ráadásul a művészi élményen túl zenetörténeti szemináriummal is felérnek: mindig érdekességekkel, különlegességekkel érkezik közénk.

Ezúttal Vivaldi 112. zsoltárának (Laudate pueri) két csillogó részletével indította programját. Ezt követően az idei év egyik nagy jubilánsa előtt tisztelegve egy igen ritkán felhangzó Haydn-oratórium, az Il ritorno di Tobia (vagyis a Tóbiás hazatérése) nyitánya és két áriája hangzott el. Az 1775-ben óriási sikerrel bemutatott, majd 1784-ben átdolgozott kompozíció Haydn első oratóriuma. 

Az apokrif iratokra épülő librettó megzenésítésében a mester egyértelműen a kor olasz (és a hozzá szorosan kapcsolódó osztrák) vokális zenéjének eszközeivel dolgozott, szenvedélyes, zenekarral kísért recitativókkal és terjedelmes bravúráriákkal. 

Raffaelle két, részben különböző karakterű, igen virtuóz áriája pompás példáját adta e rendkívül dallamos, elsősorban a hatásra törő, látványos és magával ragadó zenei stílusnak.

Az első áriablokk után az Alba Regia Szimfonikus Zenekar Drahos Béla vezényletével Mozart K. 543 Esz-dúr szimfóniáját adta elő, majd ismét Miklósa Erika lépett a közönség elé Dvorák Ruszalkájának egy gyönyörű áriájával. Wolf Péter népszerű Ave Mariája csendítette ki az est műsorát.

Miklósa Erika eddigi székesfehérvári fellépéseivel összevetve mindenekelőtt a hang egyre jobban érzékelhető változása keltett figyelmet. 

Az aranyfényben csillogó voce súlyosabb, sötétebb színű lett az elmúlt évek során, a mély regiszter egyre erőteljesebb - anélkül, hogy kivételes technikai tudásából bármit veszített volna a művésznő. Ezzel együtt a Vivaldi-zsoltárrészletek kisebb intonációs bizonytalanságai, vagy a második Haydn-ária torokszaggató csúcshangjainak óvatos megközelítése már egy átalakulóban lévő énekesi alapállásról árulkodtak. 

Képletesen szólva: az égi magasságok fokozatosan becsukódni látszanak, de ezzel párhuzamosan egyre szélesebbre nyílik a zenei horizont. Az est előrehaladtával a hangfenomén egyre inkább egy érett, kivételes muzikalitású művésznek adta át a helyét, aki új, rokonszenves oldalait mutatta meg nekünk. 

Mindenekelőtt Ruszalka áriájára gondolok, melyet finom és szemérmes líraisággal, mélyből fakadó őszinteséggel és olyan eleganciával szólaltatott meg Miklósa Erika, mely méltó volt a szerep legjobb előadói hagyományához. Lehet, hogy egy jelentős művészpálya nagy fordulatának vagyunk tanúi?

A tomboló vastapsra ráadásként Szilágyi Zsuzsanna fuvola- és Kocsis Andrea hárfaművész elsőrangú közreműködésével először egy szívszorítóan szép Mária-ének, majd az Ave Maria ismétlése következett.

Az Alba Regia Szimfonikusok korrekt, színvonalas kísérettel járultak hozzá a produkcióhoz. E jelzők tulajdonképpen az eget-földet rázó mennydörgések közepette megszólaltatott Mozart-szimfónia előadására is ráhúzhatók voltak - jelezvén, hogy a rendkívüli ötletekben bővelkedő remekmű interpretációja ezúttal adós maradt a benne rejlő lehetőségek teljes kibontakoztatásával.