Voga János őszinte vallomása összeomlásról, a Slágeres időkről

Voga János gitárjátékossága hajdan találkozott  a (főiskolai) sorstárssal, Turnovszky Tamással, és kész volt a sikeres csapat. A duó később  megszűnt, majd Jánost  a rádióban lehetett hallani, sláger volt, mégpedig az egyik bumerángként. Eközben nem mondott le pedagógusi tevékenységéről, nem  könnyen, de egyeztette a különböző munkáit. Idén ősszel, amikor másnak még nyílnak a völgyben a kerti virágok, az ő munkája virága  hervadni kezdett...

Most nem boldog,  keresi a lehetőségeit, az életterét. Az elveszett illúziókat? Mert sok mindenben hitt. De előbb a pedagógusi hivatását volt kénytelen  feladni, a Sláger Rádiótól is elvették a frekvenciát,  némaságra kárhoztattak. (Reméli, januárban célba ér a Bumeráng, és nem jön vissza...) Más ennyi bajtól megöngyilkolászná magát, az enyhébb esetek csak belebetegednének. Ő nem. Hogyan éli meg a hosszú éveken keresztül építgetett vár összeomlását? (Közben túlestünk a velős pirítós örömein.)

 - Több összeomlás volt az életemben. Az első a Voga-Turnovszky duó megszűnése, amit két év vergődés követett. Összeomlott az egyetemi klubmozgalom, megszűntek a klubok, maradtak a diszkók,  a play-back, üzletszagúvá lett a világ. Két év után jött a rádió. Boros Lajos előbb berángatott egy éjszakai műsorba, majd következett a Danubius és a Capuccino, Bochkor megkedvelt,  egymásra találtunk. Nem volt könnyű, voltak órarend problémáim, de csak elkezdődött egy új élet. Hajnal 4 órai kelés, irány Budapest, onnan Székesfehérvár,  itthon folytathattam a  megszokott mindennapjaimat. Ennek szükségességét azzal magyaráztam magamnak, hogy a média világában állandó a bizonytalanság, a pedagógia pedig örök. Úgy éreztem, hogy az egyik helyen feltöltődhetek a másik javára, azt hittem 45 percig el tudom hitetni az éppen aktuális környezetemmel, hogy akkor és ott én vagyok a király. De tovatűnt a vélt királyság, a média is a perc művészete, rádöbbentem a  31 év tanítást követő szakítás után, hogy sok minden kimaradt az életemből. Mert ha megtanultam volna néhány nyelvet, ha a zenére nagyobb hangsúlyt fektetek, meglehet, ma nagyon jó zenész lennék, és elmehetnék ebből az országból még időben.

- Nem tudtam megfelelni sehol, én voltam a running man, a  rohanó ember, így nem tartoztam sehova sem. Erre a Sláger Rádió végnapjaiban jöttem rá, amikor szembesültem azzal, hogy miből maradtam ki. Az iskolával történt  szakítás azért volt rossz, mert a két kezemmel segítettem a felépülését, éjszakánként szekrényeket csavaroztunk, az iskolarádió kábeleit húztuk, dolgoztunk. A befejezés  után tehetetlen dühöt éreztem, mert   minden  porrá vált, amiben szilárdan hittem. Ja, és újra találkoztam a hatalommal. Az első találkozásom akkor volt, amikor a tornát abbahagytam. Zenélni szerettem volna, a képzőművészeti főiskola volt az álmom, de a  hatalom közölte velem, oké, de akkor nem járhatsz a jó gimnáziumba, nincs kalóriapénz, és mehetsz amerre látsz. Hiába voltam jó tanuló, közölték, orosz nyelvből akkor vágnak meg, amikor akarnak, és én csak pislogtam ki a fejemből.

- A Voga-Turnovszky duó, a Sláger Rádió is a csúcson esett szét. Miért? Könnyű azt mondani,  mindent  a csúcson kell abbahagyni.  Igen, de nem úgy, hogy azt nem én akarom. Mit lehet ilyenkor tenni?  Istenhez fordulni, és elővenni a hangszert. Az előbbivel beszélgetni kell, ez és a hangszer  megnyugtat. Mindennap fel lehet, fel kell  állni, akármilyen mély is a gödör.  Egész életemben a dac vezényelt, meg akartam mutatni, többre vagyok képes. Öngyilkosság? Ugyan már! Gondolkoztam azon, hogy abba kellene hagyni, ki kéne szállni ebből az élet-buliból, de nem azért, mert el vagyok keseredve, hanem azért, mert unom. De aztán kisüt a Nap, és máris jó kedvem van, előveszem a gitárt, jókat játszom magamnak, nem mutatom meg senkinek, az csak az enyém. Nem irigység ez, csak  nincs ember körülöttem, akit érdemesnek tartanék arra, hogy hallgassa, szeresse. Kiütést kapok, amikor kérdezik:  azt nem tudod eljátszani, hogy... Nem, de nem is akarom! A feleségem,  Ildikó  néha szól, nem pengetnél mást?, de nem, mert most ahhoz van kedvem, hogy ezerszer eljátszam azt az egyet.

A tárkonyos káposztás kacsaraguleves közben otthon éreztük magunkat. Voga János, a  közéleti ember esténként bevonul családi tornyába, és  jól érzi magát. János és a felesége, Ildikó  két különböző egyéniség, mégis hosszú évtizedek óta szeretetben,  harmóniában élik életüket.

- Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, egy helyen nőttünk fel, egy óvodába jártunk, de később, 15 éves korunkban lett mélyebb a kapcsolatunk. Hogy mitől működik ez az egész? Okosat nem lehet mondani, úgy alakult az életünk, hogy hol ő, hol én voltam bajban, és nem hagytuk cserben egymást, segítettünk a másiknak. Ez nem hála, hanem elkötelezettség a másik, a közös életünk iránt. Tudjuk: összetartoztunk, csak egymásra számíthattunk.
És persze ott van Viki, a gyerek. Akivel keményen bánt, a felnőttkor küszöbén pedig szigorú  feltételeket szabott ahhoz, hogy gyermekkori álma, az éneklés lehetősége valósággá váljon. Utólag hogyan vélekednek a mögöttük hagyott  évekről? (Közben fogyott a fogasfilé francia módra, azaz fokhagymásan, spenótosan, sajtosan.)

 - Nem volt direkt nevelés nálunk. Mindig azt mondtam neki, amikor azt kérdezte, ezt vagy azt hogyan csinálja, hogy nem tudom, nézd azt, hogy csinálom én, és csináld úgy, ha meg nem tetszik, akkor ne tedd azt. Direkt nevelés csak akkor volt, amikor nem tudtam bemenni a lakásba, mert üvöltött a zene, és az általa wc-papírból és teniszlabdából készített mikrofonba ordított. Amikor bejutottam, akkor volt egy-két direkt pofon. Három éve kiabálunk egymással, hogy ki, mit rontott el. Kérdezem tőle, mi baja van: világéletében jól tanult, egyetemet végzett, két nyelvet beszél felsőfokon, zongorázni tud, zenéket ír, saját lemeze van. Gyerekként sem lehetett ledumálni, mert visszabeszélt, ráadásul érvekkel, én meg csak lestem, hogy hoppá! De mindig összeborulás, röhögcsélés lett a viták vége. Azt mondta nemrég, felnéz rám, bár én ezt nem nagyon érzékelem. Ha beszélgetünk, általában ő dumál, én hallgatok, ha meg elmondom a véleményem, azt mondja, hogy hülyeség. Az elmúlt egy évben  már képesek vagyunk egymással hosszan  beszélgetni, és tudom: értékes  ember.

Ami Voga János családi tornyát illeti: sokan csodálkoznak, miért ragaszkodik a 3. emeleti panellakáshoz, holott megengedhetné magának, hogy családi házban lakjon...

-  Nem engedhetném meg magamnak! Soha nem voltam nagy pénzköltő, megtudtuk venni a lakást, van egy autónk és kész, így élünk. Vikinek a pesti lakására kölcsönt vettünk fel, van egy vidéki faházam 13 éve, ami soha nem lesz kész, aztán ennyi. Ha  mindent eladnánk, falun vehetnénk egy kis házat, de miből tartanánk el? Szeretem a panelt, meleg van, mindig van víz, ha rosszul vagy, segít a szomszéd. Vagy nem... Jó itt, semmi bajom ezzel.

Az élet vicces. Néha buta vicc. Voga János, akiből dől a szellem,  tud röhögni az őt körbe ölelő életvicceken?

-  Nem vagyok  vicces ember, akkor érzem magam jól,  ha jó emberek vesznek körül, és a szituációkban ott van  a commedia dell'arte lehetősége. Nem szeretem a vicces filmeket, a direkt poénokat. Az élethelyzeteken nagyokat tudok nyeríteni, meglátom a humor forrását, az ostoba dolgokat. Azt mondod: ezeknek a helyzetkomikumoknak a szókimondása kegyetlenség is lehet? Á,  ez csak akkor kegyetlen, ha a másik nem partner. A vak embertől ne kérdezd, hogy mi van, nem látsz?  Csak a nem fegyvertelen emberrel szabad viccelődni. 

 Voga János válogatott tornász, bajnok volt. De megtanulta, tudja, hogy  milyen mutatványok kellenek  az életversenyben ahhoz, hogy az élet bajnoka legyen?

 - A tornában a küzdést tanultam meg. Nem az a lényeg, hogy azért tedd, amit teszel, hogy bajnokká válj, hanem az a fontos, ahogy tanítottam is: a röplabdában nem a labda a lényeg, hanem hogy érezd, egy tárgy milyen sebességgel jön feléd. Így ha egy kamion közelít,  időben el tudj ugrani, tudj helyezkedni... Jó volt persze a strandon mutogatni magam, meg azt, amit tudok, de aztán rájöttem: az emberek nem szeretik, ha túl profi vagy. Nemrég Zalaegerszegen a látványfürdőben csináltam egy dupla bicskát félcsavarral, erre mindenki eltűnt a környékről, mert elrontottam a szórakozásukat, hiszen ilyet ők nem tudnak csinálni.  Ha lépésről lépésre küzdve haladsz előre, az megtérül. A kérdés az,  milyen irányba mégy,  a választás képessége a döntő.  Hatvanéves koromban fával akarok foglalkozni, szobrászkodni akarok. A mindennapokban  a sziszifuszi blues a sokat mondó zene, mert az élet sziszifuszi.
 
Ismerve Voga Jánost, az esze alighanem azt csicsergi, hogy te buta, miért hallgatsz az érzelmeidre. az érzelmei pedig azt suttogják, miért gondolkozol örökké, ahelyett, hogy hagynád,  vezéreljenek a bensődből jövő érzelmek. 

 - Az emóció irányít, a racionalitás csak akkor lép be a képbe, amikor már jól elszúrtam valamit, és szembesülök ezzel. Meg tudom magyarázni, mit szúrtam el, de ennek ellenére legközelebb megint az emóció az,  ami mozdít... A  szám mindig megelőzte az agyamat, bár az utóbbi időben ez változott. Az iskolától kissé hebehurgya módon távoztam, de megmagyaráztam magamnak, hogy jól tettem. Joggal kérdezheted, akarok pedagógus lenni, amikor verik a tanárokat? Odáig eljutni, hogy a tanárnak nincs respektje, hogy beletörlik a lábukat, az szörnyű. A  pedagógia értékítélete rossz irányba ment. Könnyű volt  a poroszok között liberálisan tanítani, bajban is lettem, amikor jött a feneketlen  liberalizmus. Igaz, én akkor keményítettem be... Fontos, hogy a  gyereket ne alázzuk meg, ne legyen benne tüske, mert abból lesz a verés.

Tudjuk, a faszobrász karrierje  során még bőven lesz ideje a számvetésre  két szobor készítése  között. De mégis: jó úton járt a múlt évtizedekben?

- Volt, amiket akartam, de ahhoz ez az ország kicsi volt, ahhoz innen el kellett volna mennem. Hinni leginkább magamban,  a környezetemben,  néhány emberben tudtam, bár az utóbbi időben nagyon elfogadó lettem. Standard dolgokat kedvelek: jó könyvet, filmet, a faszobrászkodást, jó zenéket, ja, és szeretek vásárolni. Mondhatni: a hétköznapi lényem mozgat. És ez jól van így!

Véget ért a beszélgetés, megittuk a kávét (János nem, ő nem kávézik), kihagytuk a desszertet, lepakolták az asztalt, Voga János rajzolt és (alá)írt a vendégkönyvbe. Aztán elbúcsúztunk.