Éhségsztrájkba kezd a kétségbeesett anya

Csöngetek a  belvárosi  albérletének ajtaján:  sovány asszony nyit ajtót. A lakás  ragyog a tisztaságtól, arra  még  ad -  mondja.  Néhány, réges-régen  vásárolt  könyv  emlékeztet arra, hogy  láttak  ők még jobb időket. Meséli a kálváriát,  ami  mára már élethalál-kérdéssé vált számukra:
-   Nos én már túl vagyok egy lakásárverezésen, és lehet, hogy most hajléktalanok leszünk. A félreértés elkerülése végett: nincs semmilyen hitelem. A bűnöm csak annyi, hogy munkanélküli vagyok, és albérletben lakunk a még iskolás fiammal. Az ominózus lakásárverezés pedig a kilencvenes évek elején történt, amikor sokszorosára emelte az OTP a lakáshitelek kamatait. Sajnos akkor szintén munkanélküli voltam, több havi tartozást halmoztunk fel. Amikor fizetni tudtunk volna, akkor már egy összegben követelte a hátralékot a pénzintézet. A lakást lakottan elárverezték, a vevő a piaci ár töredékéért szerezte meg, ám megígérte, hogy albérlőként maradhatunk. Egy hét múlva megjelent pár markos ember, és finoman felkértek minket a távozásra. Nem vitatkoztunk, értettük az üzenetet, albérletbe költöztünk. Miután sikerült elhelyezkedtem, még évekig vonták a fizetésem ötven százalékát a tartozás fejében.  Valahogy mégis talpon maradtunk, a tartozás is elfogyott... Négy éve a férjem itthagyott minket. Ezzel egy időben el kellett mennünk az albérletünkből. A fiammal két héten át egy kézikocsival hurcoltuk át az ingóságainkat az új helyre.

 Az ötvenegy éves asszony tavaly nyáron ismét munkanélküli lett, a  fia iskolába jár. Idén júniusig még tudta fizetni a bérleti díjat, a közüzemi számlákat már csak néha, de nincs tovább - mondja.
- Mennyi  jut megélhetésre? - kérdezem.
Nagyot sóhajt: 
- Harmincezer forintból  kellene megélnünk, számlákat és 55 ezer forint bérleti díjat fizetnünk. Lehetetlenség. Vagy más képes rá? 
- Kért segítséget?
- Elmentem a város egyik vezetőjéhez. Azt ígérte, hogy  két hét múlva választ kapok. Azóta egy hónap telt el, és én már második hónapja nem tudok fizetni. Kétségbeesésemben hivatalos helyekre küldtem leveleket, de mindenhol csak semmitmondó, szenvtelen válaszokat kaptam... Ragozhatnám tovább, de minek?
 A  napi  étrendjük  meglehetősen egyhangú:   margarinos kenyér,  víz,  a  gyerek  néha  kap  parizert.  Hús?  Az szóba sem  jöhet.    Néha  vesznek egy doboz  tejet,  de  olyan csemegére, mint egy joghurt, már nem futja.  Meséli,  januárban  volt olyan hét, amikor neki egyáltalán nem jutott ennivaló, így  keserű mosollyal mondja, hogy  nem lesz gond az éhségsztrájk.
- Tapasztalatból tudom, csak az első három nap nehéz, utána az ember már  nem is  kívánja az ételt...
 Mi  segítene, hogy  kilábaljon ebből a helyzetből?
- Ha munkát kapnék. Nehéz  ügy, tudom,  mert  egyre romlik a szemem,  nem tökéletes az egészségem, az ízületeim  is tönkrementek.
A fiókból  bizonyítványokat  húz elő: tb-ügyintézői  végzettség,   ECDL-vizsga,  gépíró-szerkesztő,  némi angolnyelv-tudás,  hitelesítői bizonyítvány. Nem kell sehova?!