Fordított világ, irány Új-Zéland

A név sokak számára ismerősnek tűnik Fehérváron. Igen, arról a Helgáról van szó, aki a férjével, Győzővel és két lányukkal, Korallal és Eszterrel immár a távoli földrészen, Auckland déli vidéki részén élnek - így szerencsére elkerülte őket a pusztító földrengés -, s a döntésüket azóta sem bánták meg. Itthon vállalkozásuk volt, a 40 éves Győző asztalosként dolgozott, a 38 éves Helga árnyékolás-technikával foglalkozott, Korall a Kodolányi János Középiskolában, Eszter pedig a CBA magániskolában tanult. Innen folytatódjék a beszámoló:

Mióta az eszemet tudom, mehetnékem van. Úgy éreztem, nem lehet, hogy egy helyen éljem le az életem. Mire tinédzser lettem, már fél Európát bejártam a szüleimnek köszönhetően. Nyughatatlan vagyok, az egyetlen biztos pont a magánéletem. 14 évesen ismerkedtem meg életem párjával, és a mai napig, 24 éve kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatban élek. Házasság, gyerekek gyorsan egymás után, aztán a mókuskerék. Eleinte a mehetnékünket nyaralásokkal csillapítottuk, ideig-óráig ment a dolog, de hazaérkezésünk után csak szenvedtünk, és a következő utat tervezgettük. Gyönyörű helyeken jártunk, de csak beszélgettünk arról, hogy nem nyaralni, hanem letelepedni kéne, olyan helyen, ahová más nyaralni jár. Változtatni akartunk az életünkön.

Győző hosszú időt töltött egy cégnél mint asztalos, ahol alkalmazott volt, és ezután lett vállalkozó. Sok idegeskedéssel, feszültséggel, vitákkal és rengeteg munkával járt.

Úgy éreztük, ha így folytatjuk tovább, nem érjük meg a nyugdíjat, esetleg felbomlik a család, pedig együtt szeretnénk megöregedni. A hétköznapok hajtása, a küzdés egyszínűvé, sablonossá tette az életünket. Persze nem tagadhatom, hogy a kialakult gazdasági és politikai helyzet is hozzájárult a döntésünkhöz: nem túlélni, hanem élni! 2008 tavaszán, egy régi ismerőssel történt véletlen találkozást követően pattant ki az ötlet, hogy Új-Zéland lesz a célpont. Soha nem jártunk itt azelőtt, csak arra hagyatkozhattunk, amit hallottunk, az interneten találtunk. Elkezdődött a szervezkedés. Találtam egy magyar bevándorlási ügynököt, és egy magyar családot, akik már itt éltek. Mindkettőjükkel találkoztunk még otthon, és a költözés eldöntetett. A családdal akkor tudattuk a döntésünket, amikor már biztosak voltunk abban, hogy végigcsináljuk azt, amit elterveztünk. Nem volt egyszerű, de megértették, hogy a saját utunkat kell járnunk.

Elsőként, 2008 kora őszén Győző és Korall repült ki, még itthonról házat béreltek, s másfél hónap után sikerült is asztalosként elhelyezkednie, majd a munkavállalási engedélyt is megkapta. Pedig angolul szinte nem is tudott. Helga és Eszter két hónappal később - mire sikerült eladniuk az itteni házukat, és elintézték labrador kutyatenyészetük kiviteli engedélyét - csatlakozott a család másik feléhez. Mindent egy lapra tettek fel, új életet kezdtek, vállalva döntésük összes következményét. Győző után, közben már Helga is talált magának munkát, hétköznap délelőttönként egy tojásfarmon dolgozik. A lányok iskolába járnak, s már eldöntötték merre mennek tovább, így a főiskola és az egyetem vár rájuk. Tavaly szeptemberben beadták az állandó tartózkodási és letelepedési engedélyhez szükséges papírokat, és most várják az eljárás végét. Közben ott is elkezdtek egy saját vállalkozást - találékony a magyar -, vettek egy mobil hot-dog kocsit, s hét végeken járják a rendezvényeket.

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik, ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni és bizonyítani, mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Honvágy? Természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon minket, a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. A megszokott dolgok hiánya a honvágy. A fehérvári belváros, az ismerősökkel való találkozás, a húsvéti locsolás, a piac, a kultúra, amihez hozzászoktunk, és minden, amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés, erősebb és intenzívebb. Szeretünk itt élni, de magyarok vagyunk, így álmodunk, így is élünk itt, ám a gyökereket nem lehet elszakítani, mert az bennünk van!

A név sokak számára ismerősnek tűnik Fehérváron. Igen, arról a Helgáról van szó, aki a férjével, Győzővel és két lányukkal, Korallal és Eszterrel immár a távoli földrészen, Auckland déli vidéki részén élnek - így szerencsére elkerülte őket a pusztító földrengés -, s a döntésüket azóta sem bánták meg. Itthon vállalkozásuk volt, a 40 éves Győző asztalosként dolgozott, a 38 éves Helga árnyékolás-technikával foglalkozott, Korall a Kodolányi János Középiskolában, Eszter pedig a CBA magániskolában tanult. Innen folytatódjék a beszámoló:

Mióta az eszemet tudom, mehetnékem van. Úgy éreztem, nem lehet, hogy egy helyen éljem le az életem. Mire tinédzser lettem, már fél Európát bejártam a szüleimnek köszönhetően. Nyughatatlan vagyok, az egyetlen biztos pont a magánéletem. 14 évesen ismerkedtem meg életem párjával, és a mai napig, 24 éve kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatban élek. Házasság, gyerekek gyorsan egymás után, aztán a mókuskerék. Eleinte a mehetnékünket nyaralásokkal csillapítottuk, ideig-óráig ment a dolog, de hazaérkezésünk után csak szenvedtünk, és a következő utat tervezgettük. Gyönyörű helyeken jártunk, de csak beszélgettünk arról, hogy nem nyaralni, hanem letelepedni kéne, olyan helyen, ahová más nyaralni jár. Változtatni akartunk az életünkön.

Győző hosszú időt töltött egy cégnél mint asztalos, ahol alkalmazott volt, és ezután lett vállalkozó. Sok idegeskedéssel, feszültséggel, vitákkal és rengeteg munkával járt.

Úgy éreztük, ha így folytatjuk tovább, nem érjük meg a nyugdíjat, esetleg felbomlik a család, pedig együtt szeretnénk megöregedni. A hétköznapok hajtása, a küzdés egyszínűvé, sablonossá tette az életünket. Persze nem tagadhatom, hogy a kialakult gazdasági és politikai helyzet is hozzájárult a döntésünkhöz: nem túlélni, hanem élni! 2008 tavaszán, egy régi ismerőssel történt véletlen találkozást követően pattant ki az ötlet, hogy Új-Zéland lesz a célpont. Soha nem jártunk itt azelőtt, csak arra hagyatkozhattunk, amit hallottunk, az interneten találtunk. Elkezdődött a szervezkedés. Találtam egy magyar bevándorlási ügynököt, és egy magyar családot, akik már itt éltek. Mindkettőjükkel találkoztunk még otthon, és a költözés eldöntetett. A családdal akkor tudattuk a döntésünket, amikor már biztosak voltunk abban, hogy végigcsináljuk azt, amit elterveztünk. Nem volt egyszerű, de megértették, hogy a saját utunkat kell járnunk.

Elsőként, 2008 kora őszén Győző és Korall repült ki, még itthonról házat béreltek, s másfél hónap után sikerült is asztalosként elhelyezkednie, majd a munkavállalási engedélyt is megkapta. Pedig angolul szinte nem is tudott. Helga és Eszter két hónappal később - mire sikerült eladniuk az itteni házukat, és elintézték labrador kutyatenyészetük kiviteli engedélyét - csatlakozott a család másik feléhez. Mindent egy lapra tettek fel, új életet kezdtek, vállalva döntésük összes következményét. Győző után, közben már Helga is talált magának munkát, hétköznap délelőttönként egy tojásfarmon dolgozik. A lányok iskolába járnak, s már eldöntötték merre mennek tovább, így a főiskola és az egyetem vár rájuk. Tavaly szeptemberben beadták az állandó tartózkodási és letelepedési engedélyhez szükséges papírokat, és most várják az eljárás végét. Közben ott is elkezdtek egy saját vállalkozást - találékony a magyar -, vettek egy mobil hot-dog kocsit, s hét végeken járják a rendezvényeket.

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik, ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni és bizonyítani, mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Honvágy? Természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon minket, a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. A megszokott dolgok hiánya a honvágy. A fehérvári belváros, az ismerősökkel való találkozás, a húsvéti locsolás, a piac, a kultúra, amihez hozzászoktunk, és minden, amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés, erősebb és intenzívebb. Szeretünk itt élni, de magyarok vagyunk, így álmodunk, így is élünk itt, ám a gyökereket nem lehet elszakítani, mert az bennünk van!

Mióta az eszemet tudom, mehetnékem van. Úgy éreztem, nem lehet, hogy egy helyen éljem le az életem. Mire tinédzser lettem, már fél Európát bejártam a szüleimnek köszönhetően. Nyughatatlan vagyok, az egyetlen biztos pont a magánéletem. 14 évesen ismerkedtem meg életem párjával, és a mai napig, 24 éve kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatban élek. Házasság, gyerekek gyorsan egymás után, aztán a mókuskerék. Eleinte a mehetnékünket nyaralásokkal csillapítottuk, ideig-óráig ment a dolog, de hazaérkezésünk után csak szenvedtünk, és a következő utat tervezgettük. Gyönyörű helyeken jártunk, de csak beszélgettünk arról, hogy nem nyaralni, hanem letelepedni kéne, olyan helyen, ahová más nyaralni jár. Változtatni akartunk az életünkön.

Győző hosszú időt töltött egy cégnél mint asztalos, ahol alkalmazott volt, és ezután lett vállalkozó. Sok idegeskedéssel, feszültséggel, vitákkal és rengeteg munkával járt.

Úgy éreztük, ha így folytatjuk tovább, nem érjük meg a nyugdíjat, esetleg felbomlik a család, pedig együtt szeretnénk megöregedni. A hétköznapok hajtása, a küzdés egyszínűvé, sablonossá tette az életünket. Persze nem tagadhatom, hogy a kialakult gazdasági és politikai helyzet is hozzájárult a döntésünkhöz: nem túlélni, hanem élni! 2008 tavaszán, egy régi ismerőssel történt véletlen találkozást követően pattant ki az ötlet, hogy Új-Zéland lesz a célpont. Soha nem jártunk itt azelőtt, csak arra hagyatkozhattunk, amit hallottunk, az interneten találtunk. Elkezdődött a szervezkedés. Találtam egy magyar bevándorlási ügynököt, és egy magyar családot, akik már itt éltek. Mindkettőjükkel találkoztunk még otthon, és a költözés eldöntetett. A családdal akkor tudattuk a döntésünket, amikor már biztosak voltunk abban, hogy végigcsináljuk azt, amit elterveztünk. Nem volt egyszerű, de megértették, hogy a saját utunkat kell járnunk.

Elsőként, 2008 kora őszén Győző és Korall repült ki, még itthonról házat béreltek, s másfél hónap után sikerült is asztalosként elhelyezkednie, majd a munkavállalási engedélyt is megkapta. Pedig angolul szinte nem is tudott. Helga és Eszter két hónappal később - mire sikerült eladniuk az itteni házukat, és elintézték labrador kutyatenyészetük kiviteli engedélyét - csatlakozott a család másik feléhez. Mindent egy lapra tettek fel, új életet kezdtek, vállalva döntésük összes következményét. Győző után, közben már Helga is talált magának munkát, hétköznap délelőttönként egy tojásfarmon dolgozik. A lányok iskolába járnak, s már eldöntötték merre mennek tovább, így a főiskola és az egyetem vár rájuk. Tavaly szeptemberben beadták az állandó tartózkodási és letelepedési engedélyhez szükséges papírokat, és most várják az eljárás végét. Közben ott is elkezdtek egy saját vállalkozást - találékony a magyar -, vettek egy mobil hot-dog kocsit, s hét végeken járják a rendezvényeket.

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik, ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni és bizonyítani, mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Honvágy? Természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon minket, a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. A megszokott dolgok hiánya a honvágy. A fehérvári belváros, az ismerősökkel való találkozás, a húsvéti locsolás, a piac, a kultúra, amihez hozzászoktunk, és minden, amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés, erősebb és intenzívebb. Szeretünk itt élni, de magyarok vagyunk, így álmodunk, így is élünk itt, ám a gyökereket nem lehet elszakítani, mert az bennünk van!

Mióta az eszemet tudom, mehetnékem van. Úgy éreztem, nem lehet, hogy egy helyen éljem le az életem. Mire tinédzser lettem, már fél Európát bejártam a szüleimnek köszönhetően. Nyughatatlan vagyok, az egyetlen biztos pont a magánéletem. 14 évesen ismerkedtem meg életem párjával, és a mai napig, 24 éve kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatban élek. Házasság, gyerekek gyorsan egymás után, aztán a mókuskerék. Eleinte a mehetnékünket nyaralásokkal csillapítottuk, ideig-óráig ment a dolog, de hazaérkezésünk után csak szenvedtünk, és a következő utat tervezgettük. Gyönyörű helyeken jártunk, de csak beszélgettünk arról, hogy nem nyaralni, hanem letelepedni kéne, olyan helyen, ahová más nyaralni jár. Változtatni akartunk az életünkön.

Győző hosszú időt töltött egy cégnél mint asztalos, ahol alkalmazott volt, és ezután lett vállalkozó. Sok idegeskedéssel, feszültséggel, vitákkal és rengeteg munkával járt.

Úgy éreztük, ha így folytatjuk tovább, nem érjük meg a nyugdíjat, esetleg felbomlik a család, pedig együtt szeretnénk megöregedni. A hétköznapok hajtása, a küzdés egyszínűvé, sablonossá tette az életünket. Persze nem tagadhatom, hogy a kialakult gazdasági és politikai helyzet is hozzájárult a döntésünkhöz: nem túlélni, hanem élni! 2008 tavaszán, egy régi ismerőssel történt véletlen találkozást követően pattant ki az ötlet, hogy Új-Zéland lesz a célpont. Soha nem jártunk itt azelőtt, csak arra hagyatkozhattunk, amit hallottunk, az interneten találtunk. Elkezdődött a szervezkedés. Találtam egy magyar bevándorlási ügynököt, és egy magyar családot, akik már itt éltek. Mindkettőjükkel találkoztunk még otthon, és a költözés eldöntetett. A családdal akkor tudattuk a döntésünket, amikor már biztosak voltunk abban, hogy végigcsináljuk azt, amit elterveztünk. Nem volt egyszerű, de megértették, hogy a saját utunkat kell járnunk.

Elsőként, 2008 kora őszén Győző és Korall repült ki, még itthonról házat béreltek, s másfél hónap után sikerült is asztalosként elhelyezkednie, majd a munkavállalási engedélyt is megkapta. Pedig angolul szinte nem is tudott. Helga és Eszter két hónappal később - mire sikerült eladniuk az itteni házukat, és elintézték labrador kutyatenyészetük kiviteli engedélyét - csatlakozott a család másik feléhez. Mindent egy lapra tettek fel, új életet kezdtek, vállalva döntésük összes következményét. Győző után, közben már Helga is talált magának munkát, hétköznap délelőttönként egy tojásfarmon dolgozik. A lányok iskolába járnak, s már eldöntötték merre mennek tovább, így a főiskola és az egyetem vár rájuk. Tavaly szeptemberben beadták az állandó tartózkodási és letelepedési engedélyhez szükséges papírokat, és most várják az eljárás végét. Közben ott is elkezdtek egy saját vállalkozást - találékony a magyar -, vettek egy mobil hot-dog kocsit, s hét végeken járják a rendezvényeket.

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik, ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni és bizonyítani, mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Honvágy? Természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon minket, a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. A megszokott dolgok hiánya a honvágy. A fehérvári belváros, az ismerősökkel való találkozás, a húsvéti locsolás, a piac, a kultúra, amihez hozzászoktunk, és minden, amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés, erősebb és intenzívebb. Szeretünk itt élni, de magyarok vagyunk, így álmodunk, így is élünk itt, ám a gyökereket nem lehet elszakítani, mert az bennünk van!

Győző hosszú időt töltött egy cégnél mint asztalos, ahol alkalmazott volt, és ezután lett vállalkozó. Sok idegeskedéssel, feszültséggel, vitákkal és rengeteg munkával járt.

Úgy éreztük, ha így folytatjuk tovább, nem érjük meg a nyugdíjat, esetleg felbomlik a család, pedig együtt szeretnénk megöregedni. A hétköznapok hajtása, a küzdés egyszínűvé, sablonossá tette az életünket. Persze nem tagadhatom, hogy a kialakult gazdasági és politikai helyzet is hozzájárult a döntésünkhöz: nem túlélni, hanem élni! 2008 tavaszán, egy régi ismerőssel történt véletlen találkozást követően pattant ki az ötlet, hogy Új-Zéland lesz a célpont. Soha nem jártunk itt azelőtt, csak arra hagyatkozhattunk, amit hallottunk, az interneten találtunk. Elkezdődött a szervezkedés. Találtam egy magyar bevándorlási ügynököt, és egy magyar családot, akik már itt éltek. Mindkettőjükkel találkoztunk még otthon, és a költözés eldöntetett. A családdal akkor tudattuk a döntésünket, amikor már biztosak voltunk abban, hogy végigcsináljuk azt, amit elterveztünk. Nem volt egyszerű, de megértették, hogy a saját utunkat kell járnunk.

Elsőként, 2008 kora őszén Győző és Korall repült ki, még itthonról házat béreltek, s másfél hónap után sikerült is asztalosként elhelyezkednie, majd a munkavállalási engedélyt is megkapta. Pedig angolul szinte nem is tudott. Helga és Eszter két hónappal később - mire sikerült eladniuk az itteni házukat, és elintézték labrador kutyatenyészetük kiviteli engedélyét - csatlakozott a család másik feléhez. Mindent egy lapra tettek fel, új életet kezdtek, vállalva döntésük összes következményét. Győző után, közben már Helga is talált magának munkát, hétköznap délelőttönként egy tojásfarmon dolgozik. A lányok iskolába járnak, s már eldöntötték merre mennek tovább, így a főiskola és az egyetem vár rájuk. Tavaly szeptemberben beadták az állandó tartózkodási és letelepedési engedélyhez szükséges papírokat, és most várják az eljárás végét. Közben ott is elkezdtek egy saját vállalkozást - találékony a magyar -, vettek egy mobil hot-dog kocsit, s hét végeken járják a rendezvényeket.

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik, ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni és bizonyítani, mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Honvágy? Természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon minket, a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. A megszokott dolgok hiánya a honvágy. A fehérvári belváros, az ismerősökkel való találkozás, a húsvéti locsolás, a piac, a kultúra, amihez hozzászoktunk, és minden, amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés, erősebb és intenzívebb. Szeretünk itt élni, de magyarok vagyunk, így álmodunk, így is élünk itt, ám a gyökereket nem lehet elszakítani, mert az bennünk van!

Győző hosszú időt töltött egy cégnél mint asztalos, ahol alkalmazott volt, és ezután lett vállalkozó. Sok idegeskedéssel, feszültséggel, vitákkal és rengeteg munkával járt.

Úgy éreztük, ha így folytatjuk tovább, nem érjük meg a nyugdíjat, esetleg felbomlik a család, pedig együtt szeretnénk megöregedni. A hétköznapok hajtása, a küzdés egyszínűvé, sablonossá tette az életünket. Persze nem tagadhatom, hogy a kialakult gazdasági és politikai helyzet is hozzájárult a döntésünkhöz: nem túlélni, hanem élni! 2008 tavaszán, egy régi ismerőssel történt véletlen találkozást követően pattant ki az ötlet, hogy Új-Zéland lesz a célpont. Soha nem jártunk itt azelőtt, csak arra hagyatkozhattunk, amit hallottunk, az interneten találtunk. Elkezdődött a szervezkedés. Találtam egy magyar bevándorlási ügynököt, és egy magyar családot, akik már itt éltek. Mindkettőjükkel találkoztunk még otthon, és a költözés eldöntetett. A családdal akkor tudattuk a döntésünket, amikor már biztosak voltunk abban, hogy végigcsináljuk azt, amit elterveztünk. Nem volt egyszerű, de megértették, hogy a saját utunkat kell járnunk.

Elsőként, 2008 kora őszén Győző és Korall repült ki, még itthonról házat béreltek, s másfél hónap után sikerült is asztalosként elhelyezkednie, majd a munkavállalási engedélyt is megkapta. Pedig angolul szinte nem is tudott. Helga és Eszter két hónappal később - mire sikerült eladniuk az itteni házukat, és elintézték labrador kutyatenyészetük kiviteli engedélyét - csatlakozott a család másik feléhez. Mindent egy lapra tettek fel, új életet kezdtek, vállalva döntésük összes következményét. Győző után, közben már Helga is talált magának munkát, hétköznap délelőttönként egy tojásfarmon dolgozik. A lányok iskolába járnak, s már eldöntötték merre mennek tovább, így a főiskola és az egyetem vár rájuk. Tavaly szeptemberben beadták az állandó tartózkodási és letelepedési engedélyhez szükséges papírokat, és most várják az eljárás végét. Közben ott is elkezdtek egy saját vállalkozást - találékony a magyar -, vettek egy mobil hot-dog kocsit, s hét végeken járják a rendezvényeket.

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik, ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni és bizonyítani, mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Honvágy? Természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon minket, a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. A megszokott dolgok hiánya a honvágy. A fehérvári belváros, az ismerősökkel való találkozás, a húsvéti locsolás, a piac, a kultúra, amihez hozzászoktunk, és minden, amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés, erősebb és intenzívebb. Szeretünk itt élni, de magyarok vagyunk, így álmodunk, így is élünk itt, ám a gyökereket nem lehet elszakítani, mert az bennünk van!

Úgy éreztük, ha így folytatjuk tovább, nem érjük meg a nyugdíjat, esetleg felbomlik a család, pedig együtt szeretnénk megöregedni. A hétköznapok hajtása, a küzdés egyszínűvé, sablonossá tette az életünket. Persze nem tagadhatom, hogy a kialakult gazdasági és politikai helyzet is hozzájárult a döntésünkhöz: nem túlélni, hanem élni! 2008 tavaszán, egy régi ismerőssel történt véletlen találkozást követően pattant ki az ötlet, hogy Új-Zéland lesz a célpont. Soha nem jártunk itt azelőtt, csak arra hagyatkozhattunk, amit hallottunk, az interneten találtunk. Elkezdődött a szervezkedés. Találtam egy magyar bevándorlási ügynököt, és egy magyar családot, akik már itt éltek. Mindkettőjükkel találkoztunk még otthon, és a költözés eldöntetett. A családdal akkor tudattuk a döntésünket, amikor már biztosak voltunk abban, hogy végigcsináljuk azt, amit elterveztünk. Nem volt egyszerű, de megértették, hogy a saját utunkat kell járnunk.

Elsőként, 2008 kora őszén Győző és Korall repült ki, még itthonról házat béreltek, s másfél hónap után sikerült is asztalosként elhelyezkednie, majd a munkavállalási engedélyt is megkapta. Pedig angolul szinte nem is tudott. Helga és Eszter két hónappal később - mire sikerült eladniuk az itteni házukat, és elintézték labrador kutyatenyészetük kiviteli engedélyét - csatlakozott a család másik feléhez. Mindent egy lapra tettek fel, új életet kezdtek, vállalva döntésük összes következményét. Győző után, közben már Helga is talált magának munkát, hétköznap délelőttönként egy tojásfarmon dolgozik. A lányok iskolába járnak, s már eldöntötték merre mennek tovább, így a főiskola és az egyetem vár rájuk. Tavaly szeptemberben beadták az állandó tartózkodási és letelepedési engedélyhez szükséges papírokat, és most várják az eljárás végét. Közben ott is elkezdtek egy saját vállalkozást - találékony a magyar -, vettek egy mobil hot-dog kocsit, s hét végeken járják a rendezvényeket.

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik, ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni és bizonyítani, mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Honvágy? Természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon minket, a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. A megszokott dolgok hiánya a honvágy. A fehérvári belváros, az ismerősökkel való találkozás, a húsvéti locsolás, a piac, a kultúra, amihez hozzászoktunk, és minden, amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés, erősebb és intenzívebb. Szeretünk itt élni, de magyarok vagyunk, így álmodunk, így is élünk itt, ám a gyökereket nem lehet elszakítani, mert az bennünk van!

Úgy éreztük, ha így folytatjuk tovább, nem érjük meg a nyugdíjat, esetleg felbomlik a család, pedig együtt szeretnénk megöregedni. A hétköznapok hajtása, a küzdés egyszínűvé, sablonossá tette az életünket. Persze nem tagadhatom, hogy a kialakult gazdasági és politikai helyzet is hozzájárult a döntésünkhöz: nem túlélni, hanem élni! 2008 tavaszán, egy régi ismerőssel történt véletlen találkozást követően pattant ki az ötlet, hogy Új-Zéland lesz a célpont. Soha nem jártunk itt azelőtt, csak arra hagyatkozhattunk, amit hallottunk, az interneten találtunk. Elkezdődött a szervezkedés. Találtam egy magyar bevándorlási ügynököt, és egy magyar családot, akik már itt éltek. Mindkettőjükkel találkoztunk még otthon, és a költözés eldöntetett. A családdal akkor tudattuk a döntésünket, amikor már biztosak voltunk abban, hogy végigcsináljuk azt, amit elterveztünk. Nem volt egyszerű, de megértették, hogy a saját utunkat kell járnunk.

Elsőként, 2008 kora őszén Győző és Korall repült ki, még itthonról házat béreltek, s másfél hónap után sikerült is asztalosként elhelyezkednie, majd a munkavállalási engedélyt is megkapta. Pedig angolul szinte nem is tudott. Helga és Eszter két hónappal később - mire sikerült eladniuk az itteni házukat, és elintézték labrador kutyatenyészetük kiviteli engedélyét - csatlakozott a család másik feléhez. Mindent egy lapra tettek fel, új életet kezdtek, vállalva döntésük összes következményét. Győző után, közben már Helga is talált magának munkát, hétköznap délelőttönként egy tojásfarmon dolgozik. A lányok iskolába járnak, s már eldöntötték merre mennek tovább, így a főiskola és az egyetem vár rájuk. Tavaly szeptemberben beadták az állandó tartózkodási és letelepedési engedélyhez szükséges papírokat, és most várják az eljárás végét. Közben ott is elkezdtek egy saját vállalkozást - találékony a magyar -, vettek egy mobil hot-dog kocsit, s hét végeken járják a rendezvényeket.

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik, ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni és bizonyítani, mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Honvágy? Természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon minket, a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. A megszokott dolgok hiánya a honvágy. A fehérvári belváros, az ismerősökkel való találkozás, a húsvéti locsolás, a piac, a kultúra, amihez hozzászoktunk, és minden, amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés, erősebb és intenzívebb. Szeretünk itt élni, de magyarok vagyunk, így álmodunk, így is élünk itt, ám a gyökereket nem lehet elszakítani, mert az bennünk van!

Elsőként, 2008 kora őszén Győző és Korall repült ki, még itthonról házat béreltek, s másfél hónap után sikerült is asztalosként elhelyezkednie, majd a munkavállalási engedélyt is megkapta. Pedig angolul szinte nem is tudott. Helga és Eszter két hónappal később - mire sikerült eladniuk az itteni házukat, és elintézték labrador kutyatenyészetük kiviteli engedélyét - csatlakozott a család másik feléhez. Mindent egy lapra tettek fel, új életet kezdtek, vállalva döntésük összes következményét. Győző után, közben már Helga is talált magának munkát, hétköznap délelőttönként egy tojásfarmon dolgozik. A lányok iskolába járnak, s már eldöntötték merre mennek tovább, így a főiskola és az egyetem vár rájuk. Tavaly szeptemberben beadták az állandó tartózkodási és letelepedési engedélyhez szükséges papírokat, és most várják az eljárás végét. Közben ott is elkezdtek egy saját vállalkozást - találékony a magyar -, vettek egy mobil hot-dog kocsit, s hét végeken járják a rendezvényeket.

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik, ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni és bizonyítani, mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Honvágy? Természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon minket, a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. A megszokott dolgok hiánya a honvágy. A fehérvári belváros, az ismerősökkel való találkozás, a húsvéti locsolás, a piac, a kultúra, amihez hozzászoktunk, és minden, amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés, erősebb és intenzívebb. Szeretünk itt élni, de magyarok vagyunk, így álmodunk, így is élünk itt, ám a gyökereket nem lehet elszakítani, mert az bennünk van!

Elsőként, 2008 kora őszén Győző és Korall repült ki, még itthonról házat béreltek, s másfél hónap után sikerült is asztalosként elhelyezkednie, majd a munkavállalási engedélyt is megkapta. Pedig angolul szinte nem is tudott. Helga és Eszter két hónappal később - mire sikerült eladniuk az itteni házukat, és elintézték labrador kutyatenyészetük kiviteli engedélyét - csatlakozott a család másik feléhez. Mindent egy lapra tettek fel, új életet kezdtek, vállalva döntésük összes következményét. Győző után, közben már Helga is talált magának munkát, hétköznap délelőttönként egy tojásfarmon dolgozik. A lányok iskolába járnak, s már eldöntötték merre mennek tovább, így a főiskola és az egyetem vár rájuk. Tavaly szeptemberben beadták az állandó tartózkodási és letelepedési engedélyhez szükséges papírokat, és most várják az eljárás végét. Közben ott is elkezdtek egy saját vállalkozást - találékony a magyar -, vettek egy mobil hot-dog kocsit, s hét végeken járják a rendezvényeket.

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik, ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni és bizonyítani, mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Honvágy? Természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon minket, a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. A megszokott dolgok hiánya a honvágy. A fehérvári belváros, az ismerősökkel való találkozás, a húsvéti locsolás, a piac, a kultúra, amihez hozzászoktunk, és minden, amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés, erősebb és intenzívebb. Szeretünk itt élni, de magyarok vagyunk, így álmodunk, így is élünk itt, ám a gyökereket nem lehet elszakítani, mert az bennünk van!

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik, ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni és bizonyítani, mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Honvágy? Természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon minket, a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. A megszokott dolgok hiánya a honvágy. A fehérvári belváros, az ismerősökkel való találkozás, a húsvéti locsolás, a piac, a kultúra, amihez hozzászoktunk, és minden, amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés, erősebb és intenzívebb. Szeretünk itt élni, de magyarok vagyunk, így álmodunk, így is élünk itt, ám a gyökereket nem lehet elszakítani, mert az bennünk van!

Sokan azt hiszik, hogy annak, aki elhagyja Magyarországot könnyű, hiszen olyan helyre költözik, ahol jobb a fizetés, nincsenek nehézségek. Nem így van! Be kell illeszkedni és bizonyítani, mindent elölről kell kezdeni, újra alapot emelni, és építkezni rá. Sokan nekivágnak, feladnak mindent, de nem tudnak beilleszkedni, vagy nem is akarnak. A legfontosabb, hogy az egyensúlyt megtartsuk. Honvágy? Természetesen van. Szerencsére nem akkora intenzitással, hogy letaroljon minket, a már említett egyensúlyt próbáljuk megtartani. A megszokott dolgok hiánya a honvágy. A fehérvári belváros, az ismerősökkel való találkozás, a húsvéti locsolás, a piac, a kultúra, amihez hozzászoktunk, és minden, amit az ember nem is vesz észre, csak ha már nincs. A szülők, testvérek, rokonok hiánya teljesen más érzés, erősebb és intenzívebb. Szeretünk itt élni, de magyarok vagyunk, így álmodunk, így is élünk itt, ám a gyökereket nem lehet elszakítani, mert az bennünk van!