Vérében van a dudálás - Pál István Fehérváron lépett föl

Kilencvenkét évesen már nem túl sok mindent várunk egy embertől. Lassan csoda, ha valaki még ilyen szép kort megél, az pedig külön ajándék, ha ezt viszonylag egészségesen teszi. A 92 éves Pál Istvánnak - sokaknak egyszerűen csak Pista bácsi – mindez megadatott. Sőt, mi több, talán idős korában teljesedhetett ki igazán, s tehette közkinccsé azt, amit egész életében, ösztönösen, szeretettel művelt, vagyis a magyar hagyományok ápolását, a népzene, a népmesék, a népdalok tanításával. Pista bácsit mint az utolsó olyan magyar pásztort, dudást tartják ma számon, aki még eredeti paraszti környezetben, közösségben szerezte tudását, amit mintegy húsz éve az ország különböző tájain fellépve mutat be és ad tovább. Nemrég Székesfehérváron járt, ahol egy étteremben adott palóc estet zenésztársaival. A dudálás mellett meséket mondott ízes tájszólásban, s persze énekelt is. Magáról így mesélt nekünk a Nógrád megyei Kétbodonyban született, ma Tereskén élő dudás és hangszerkészítő, aki számos elismerés mellett a Magyar Kultúra Lovagja, a Népművészet Mestere címet és a Madách Imre-díjat is elnyerte:

-  Pásztor családból származom, még az ükapáim is azok voltak. Azon belül is a juhászkodással töltöttem a legtöbb időt, de voltam kocsis, béres, mikor mi kellett a kenyérkeresethez. A pásztorságból mentem nyugdíjba. Az állatokhoz értettem, azokat gyógyítottam is, a kergekóron kívül minden betegségüket kezelni tudtam – meséli Pista bácsi, akinek a dudálást nem nagyon kellett tanítani, arra szinte azonnal ráérzett, mert a hangszer már születésétől kezdve a közelében volt.
-  Mikor úgy 3-4 éves lehettem, édesapám letette a dudát egy székre, én meg már ott forgolódtam körülötte, és annyi levegőt tudtam belefújni, hogy megszólalt. Apám dudálása állandóan a fülemben volt, ahogy a nóták is, amiket énekeltek körülöttem, és azokat játszottam, énekeltem – mondja. Amikor fölvetem: azért nem mindenki tud hangszeren játszani attól, hogy „belemásznak” a dallamok a fülébe, azt válaszolja:
- Ha valaki tud énekelni, az mindenféle hangszeren meg tud tanulni játszani, ha eleget gyakorolja. Aki nem tud énekelni, annak ez nehezebb – véli Pista bácsi, aki amellett, hogy fúvós hangszereken játszott, készítette is azokat. Lakodalmakban, keresztelőkön, de még egyházi eseményeken is dudált, esküvőn emlékei szerint utoljára 1952-ben. Utána aztán bejöttek más zenék, és ő bizony azt gondolta, talán meg is szűnik majd a duda, a furulyaszó. Nála azonban mindig ott volt a hangszer, pásztorkodás közben faragott, zenélgetett magában, az állatok meg békésen legeltek. Mígnem

-  Talán 1992-ben otthon faragtam, dúdolgattam, amikor késő este bekopogott hozzám Juhász Zoltán és Agócs Gergő (népzenészek, népzenekutatók – a szerk.), és azt mondták, álljak be közéjük. Én nem tudom, hogyan találtak rám, járták a falvakat, biztosan hallották, hogy énekelek, zenélek. Nem akartam velük menni, de aztán meggyőztek, hogy szükségük van rám és azokra az énekekre, mesékre, amiket tudok, meg a dudálásra, furulyázásra. Elvittek ide-oda, és a kilencvenes évek óta állandóan köztük vagyok. Sok fiatallal találkozom, örülök, hogy szeretnek és én is szeretem őket – vallja meg Pista bácsi, aki a korára való tekintettel a dudálás tanítását már ráruházta Dsupin Pálra. Ő maga a fellépéseken eljátszik pár nótát, annyit, amennyit bír a tüdeje. Aztán meséket mond, ezeket főleg az óvodákban, iskolákban kérik tőle, s a pedagógusoknak is tovább adja a sajátos tájszólásban mesélt történeteket. Ezek eredetét firtatva azt mondja: ő soha nem hallotta senkitől, hogy ez vagy az a mese, étel, nóta ide vagy oda való. Ő azt énekelte, mesélte, amit és ahogyan hallotta, és az szerinte a 10. faluban is ugyanúgy volt. Talán – teszi hozzá – attól lett valami hortobágyi vagy palóc, ahol azt a dalt, táncot, mesét a gyűjtők lejegyezték. Ám ő ilyen különbségeket soha nem tapasztalt, csak a dallamokban.
Pista bácsi 1983 óta, amikor meghalt a felesége, egyedül él. Hat gyermekük volt, de már mindannyian meghaltak, ki kicsiként, ki 40-50 éves korában. Nyolc testvére közül egy van még életben – mondja. S hogy ő minek köszönheti egészségét?

-   Én nem iszom. Nem dohányzom. Állandóan levegőn voltam, nem gyárban, bányában. Mióta egyedül vagyok, ellátom magamat, zacskós ételt nem eszem, főzök a kertből. Sokat megyek a fiatalok közé, s azok is jönnek hozzám. Megvannak az embereim is, olyanok, akikkel jól együtt tudunk lenni – pontozza le a beszélgetést a 92 éves dudás, majd nekem is legalább ilyen hosszú életet kívánva megy a dolgára, amiből még mindig igen sok van neki