Az nem volt kérdés, hogy bírni kell

Eleganciájában szolid polgárlakás Budán egy szolid, többlakásos épületben. Széchenyi. Ennyi áll a kapucsengőn. Az ajtón túl puritán előszoba, a belépőre elejtett fűevők kisméretű szarvai köszönnek, a falon katonásan sorakozva. Spontán megnyilatkozások következnek: az ajtónyitóé (Istenem, már megint egy újabb riporter!) és a bekopogtatóé (Meg kell, mondjam, fantasztikus a blúza!), másfél perc múlva már bemelegedő érdeklődésbe simulnak a nappaliban letelepedve.

Széchenyi Zsigmondné szeretné együtt , biztonságban látni a férje összegyűjtött, többnyelvű könyvtárát Fotó: Molnár Artúr

Első pillantásom az ablak előtti enteriőrre esik. Filigrán, nőies ciklámenek alatt dagadt, kitömött elefántláb tart feltornyozott újságokat, könyveket. Mellette asztalka, fényképekkel. Egy férfi, karosszékben, lazán átvetett lábak, robusztus szemöldökkel, könyvvel. Mindig csak könyv. Ide kanyarodunk vissza a múlttal, a jelennel, jövővel kapcsolatban. Mert arról akkor is megkérdezem özvegy Széchenyi Zsigmondné, született Hertelendy Margitot, ha tudom, kilencven felett az ember már vajmi kevesebbet szeretne, minthogy arról faggassák, milyen céljai vannak még az életben.

– Nekem csak egy célom volt és van mostanában: együtt tartani és együtt, biztonságban látni a férjem összegyűjtött, többnyelvű könyvtárát.

Négy-ötezer kötetről beszélünk: magyar, francia, angol, német nyelvű szakirodalom, köztük könyvritkaságok. Margit, vagy, ahogy ma is mindenki hívja, Mangi azért kért, küzdött, ha kellett kilincselt, hogy a gyűjtemény egyben a Természettudományi Múzeumé legyen. És sikerült. A férj halála után nagynak bizonyult és elcserélt Tóth Lőrincz utcai lakás után ebben a budai otthonban, annak is a kisebbik szobájában, az egyik falat elfoglaló könyves szekrényen csak a saját darabok és valamennyi Széchenyi-kötet egy példánya maradt az özvegynél. Természetesen az utolsó, a már betegen írt Denaturált Afrika (alcíme szerint: Feleségemmel a fekete földrészen) is.

„Gyerekkorom óta gyűjtöm a vadászati irodalmat – magyar, német, angol és francia nyelven. És immár szépen gyarapodó szakkönyvtáram – véletlen szerencse következtében – a felettünk dübörgő világháborúk poklait is átvészelte. Könyveimnek ma is örülhetek, sőt közöttük tanyázhatom, állományukat lehetőségemhez mérten szaporíthatom. További harácsolásomban azóta elpusztult trófeagyűjteményem folytatását is látom: valahány új könyv, ugyanennyi terítékre került, eleddig hiányzó trófea!”

Klasszikus eleganciájú asszony egy immár klasszikusnak mondható történelmi helyzetből. Hertelendy Margit Keszthelyen találkozott Széchenyivel, s bármennyi interjút készítettek is a későbbi feleséggel, s bármennyire igyekeztek a riporterek kihúzni belőle, megtudni tőle, mennyire volt ez a találkozás amolyan romantikus, filmszerű jelenet, s hogy a férfi, vagy az akkor éppen kissé lerongyolódott, alkalmi könyvtárosnak állt arisztokrata tetszett-e meg a nála negyedszázaddal fiatalabb, politikai megtorlásként a keszthelyi könyvtárba kazánfűtő-takarítónak kitelepített fiatal lánynak, aki első találkozásukkor véletlenül le-”grófkartársozta” a látásból már ismert Széchenyit (akinek unokahúgaival együtt tanult) – nos, ezt a csak kettőjük számára sokat mondó intimitást Mangi asszony mindig megtartotta magának. Vagy elintézte azzal, hogy „a közös társadalmi háttér hozott össze minket”. (Meg az, hogy sokat bridzseltek és kirándultak.) A két, már jobb napokat is látott fiatal mindenesetre így legalább elsőre meg tudott bízni egymásban még úgy is, hogy már mindkettőjük mögött volt egy nem igazán sikerült házasság és egy-egy sokkal jobban sikerült gyermek. És ebben a bizalomban, tisztelettel és szeretettel párosulva, életük során mindig következetesek maradtak. Ahogy a közös célokban is.

(A teljes szöveg a Fejér megyei Prémium magazin nyári számában olvasható.)