A (játék)babák mint emberi képmások

A Moskovszky-féle gyűjtemény babáit végignézve láthatjuk: a legtöbb alkotás 1880 és 1925 között készült. Ezek a klasszikusnak mondható porcelánbabák. Rajtuk kívül beszélhetünk egy később, 1930 és 1950 között – például kaucsukból, textilből – készült kisebb csoportról, valamint az 1840 és 1880 között megalkotott, elsősorban mázas porcelánbabák csoportjáról is. Ez utóbbiak, a klasszikus változatok elődei értékes és ritka kört alkotnak, a külföldi szakirodalomban is ismert Moskovszky Éva ezekből gyűjtött sokat. A „kollekció” egyik legkorábbi tagja egy, az 1800-as évek elejéről származó, pólyába öltöztetett viaszbaba. De mi történt az előtt? – tette fel, majd válaszolta meg a kérdést a barokk vonatkozásában Nagy Veronika néprajzkutató.

A babakészítés virágkora az 1600-as években kezdődik el – akkor, amikor a társadalomban élő gyermek szerepe átértékelődik. Ezért fontosak a festményábrázolások: hiszen bár a korai babák nagy része eltűnt, a festmények a naplóbejegyzésekkel, hagyatékiratokkal együtt pontos képet adnak a korszak jellegzetes alkotásairól. Így tudjuk, hogy a 16–17. században eladásra szánt babák zöme fából készült, s alapvetően Németország és Ausztria erdős vidékeiről került ki. Az egyik leghíresebb babakészítő vidék Türingia volt, de Nürnbergben és Sonnebergben is jelentős központ működött. Németországban jött létre először iparszerű babagyártás.

Ekkoriban vándorárusok juttatták el Angliába az alkotásokat, melyeket aztán saját ruhába öltöztettek az új angol tulajdonosok. A babák ruházata a felnőttek viseletét idézte; a fababákon található frizurákat emberi hajból készítették, ám eleinte csak elnagyolt módon, a főkötő tartotta meg a hajat. Angliából az Anna királynő-babák váltak népszerűvé (fénykorukat 1680 és 1720 között élték). Fejüket és törzsüket egy darabból faragták, derekuk karcsú, csípőjük széles, a végtagok pedig különböző módon kapcsolódnak a testhez. Kezük részletgazdag, gyakran még a köröm is kidolgozott. A babákat előbb gipsszel vonták be, utána festették, majd lakkozták őket.

Ma is nagy gonddal őrzött példány az 1680 környékére datálható, Az öreg trónkövetelő nevű királyi bábu, melynek ruhadarabjai igényesek, de nem levehetők. Így valószínűsíthetően nem is játszottak vele. A baba karjai hosszúak, arcán pedig ott található a korban népszerű fekete szépségtapasz is. A rózsás piros foltokat leginkább az 1690-es évektől tették a babák előkelőséget szimbolizáló fehér bőrére.

1710 körül kecskebőrből készültek a karok, mely technológiát a mázas porcelánbabák is továbbvitték a 19. században. A korai babák szemét festették, de a 18. századtól kezdve már inkább üvegszemet használtak, a nyílásokba illesztve. Ezek pupilla nélküli, fekete szemek voltak. Szemöldökük kifejezetten hosszú és íves volt; a megjelent öltésszerű csíkkal a realitásra törekedtek a készítők. A szemzugukban található pötty színe megegyezik a szájuk színével – ez szintén megfigyelhető az 1800-as évek mázas porcelánbabáin is.

Az alkotások 1720 után nem fejlődnek minőségileg, elnagyolttá válnak, az arc stilizált lesz, de a végtagok illesztése a vékonysággal együtt megmarad. A 18. században Franciaország a babák tekintetében is nagyhatalommá vált, legfőképpen a divattal összekapcsolva. Testük és fejük az angol változatra hajazott, ám toalettjük a legnagyobb fényűzést mutatta. A babáknak saját gardróbjuk volt. De az 1790-es évek kis, 1 és 20 centiméter közötti méretű fababái is hordozzák az angol változatok jellemzőit – festés, piros foltok –, s ezeket a mai napig gyártják. A dutch doll vagy peg(wooden) doll nevét egyrészt a fapöckökkel összeillesztett végtagokról, másrészt a Hollandián át történő szállításról kapta.

S hogy mi volt a babák funkciója? A 19. század végéig élt az a gondolkodás, miszerint a baba a gyermek felnőttkori képét mutatja, avagy az alkotás segít felkészíteni a gyermeket a felnőtt női szerepekre. Hozzájárul az illem, a jó modor és a jó megjelenés művészetének elsajátításához.