Néha élet és halál határmezsgyéjén áll Szarvas József főorvos

– Tibor kedves ismerősöm, a felesége rémülten hívott egy szombaton azzal, hogy férjének barkácsolás közben egy körfűrész elkapta a pulóverének az ujját, és berántotta a kezét is: a következmény egy alkari roncsolt sérülés lett – emlékezett Szarvas doktor. – Artériás vérzés keletkezett, amit a sérült a helyszínen a másik kezével elszorított, azután vitték a mentők kórházba. A sérülés jellege és súlyossága alapján látszott, hogy műtőben kell ellátni, ami aztán meg is történt. Artéria-, ín- és részleges idegsérülés keletkezett. Azt kell mondanom, viszonylag még kevéssel megúszta, mert lehetnek az ilyen esetek sokkal rosszabb kimenetelűek is. Akár életre szóló rokkantsággal is járhat egy ilyen baleset. Tibor kezének keringése rendben van, gyógyulása zavartalan. Gipszsínt visel, de már nem sokáig.

– Egy ilyen műtét mennyire számít bonyolultnak?

– A sok-sok év alatt munkám során már szinte mindenféle sérülés előfordult. Bár ebben az esetben az ideg másik részén találtam a sérülést, mint amire számítottam, a műtét nem számít szakmai bravúrnak.

– Egy kéz visszavarrása azért még mindig annak számít, ugye?

– Igen, az már sokkal inkább, vagy például egyik oldalról a másikra ültetése. Sántha Ernő főorvos mellett már fiatalon részt vehettem egy ilyen műtétben.

– Akkor vált országosan ismertté az ön neve, amikor megmentette egy motoros életét. Felidézné, hogy mi történt?

– Az eset akkoriban valóban elég nagy nyilvánosságot kapott. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően éppen arra autóztunk a feleségemmel, ahol egy férfi a motorkerékpárjával együtt az út szélén, az árokban feküdt. Arra gondolva, hogy sérülés érte, megálltam segíteni. Kiderült, darázs csípte meg, s mivel allergiás volt rá, gégeödéma alakult ki. Annyit még éppen el tudott mondani, hogy nem sérült meg, de egyre inkább fullad. Rögtönöznöm kellett egy árokparti légcsőmetszést azzal, ami éppen fellelhető volt: bicskával és golyóstollal. A motoros életben maradt, kórházba került és felépült.

– Milyen érzés életet menteni? Vagy már megszokta?

– Mi elég gyakran kerülünk élet és halál határmezsgyéjére. Az, hogy az árokparton történik ez meg, talán valóban szívet dobogtatóbb. Persze utána elgondolkodik az ember, hogy mi van, ha ez másként sül el, kellett-e, szabadott-e ebbe belevágnom. De abban a helyzetben nyilván nem merül fel egy ilyen kérdés.

– Laikus képes ilyet tenni? Szabad megpróbálnia?

– Anatómiai ismeretnek, képzettségnek mindenképp lennie kell, hiszen nem mindegy, hol és mit vág el valaki. Orvosi egyetemeken ezt tanítják, mégpedig eléggé az elején… Oktatják, hol van az a terület a gyűrűporc és a pajzsporc között, ahol egy szalag átmetszésével meg lehet nyitni a légcsövet. Szikével, műtőben ez nem olyan nagy mutatvány.

– Nemrégiben volt az újraélesztés világnapja. Hogy állunk ebben az ügyben?

– Tény, hogy defibrillátor és orvosi képzettség nélkül is lehet életet menteni. Szerintem az újraélesztés technikáját iskolai tananyaggá kellene tenni.

– A balesetek száma csökkenthető?

– Vannak sérülések, amelyek naponta, ráadásul ismétlődően fordulnak elő nálunk. Nagyon sok a kerékpáros sérülés. A motoros balesetek egy része halállal vagy életre szóló megnyomorodással jár. Mindenki nagyon fontolja meg, hogy motorkerékpárra ül-e! Főleg hétvégén vagy esti időszakban rengeteg sérült érkezik ittasan, ezek a balesetek is elkerülhetők lennének. Külön felhívom a figyelmet a flexre fogatott körfűrésztárcsák okozta sérülésekre: senki ne vásároljon sarokcsiszolóra szerelhető fűrészlapot, mert nagyon veszélyes! A magas fordulatszám és a burkolat hiánya miatt uralhatatlan az ilyen szerkezet. Naponta érkeznek ilyen sérültek, sok-sok ujj és kéz bánta már ennek használatát. Ha egy feleség azt látja, hogy a férje ilyen szerszámot készül használni, inkább vágja el a zsinórt. Kollégáimmal elhatároztuk, hogy ezzel kapcsolatban sajtókampányt indítunk.

– Pécsett végzett, 1984-ben került a Szent György kórházba, azóta koptatja itt a padlót. Milyennek látja a traumatológia jelenét?

– A traumatológia nálunk porosz, azaz osztrák-német alapokról indult, majd fejlődött az általános sebészetről leválva külön szakágként. Az Országos Traumatológiai Intézetnek úttörő szerepe volt abban, hogy sok orvos került külföldi gyakorlatokra, főként Bécsbe, akik aztán a hazai klinikák, kórházi osztályok élére kerültek. Néhány éve már ortopédia-traumatológia közös szakképzést kapnak a kollégák, amely alapos, de sok függ az osztálytól, ahol a gyakorlati oktatásban részesülnek. Mi igyekszünk a beteg közelébe engedni a szakorvos jelölteket, hogy jó és biztos kézbe kaphassák a szakorvosi bizonyítványt. A traumatológia nagyon változatos, kreatív, sok kihívást tartogató terület, de az ügyeleti akut ellátás és a napi „rutin” munka is nagy fizikai és pszichés megterheléssel jár.

– Mennyien választják ezt a területet?

– Az előbb elmondottak miatt nem tartozik a divatos szakmák közé, csak az igazán elhivatottak választják. Jelenleg hét szakképzés alatt álló, reményteljes kollégánk van, de tudnánk foglalkoztatni többet is.

– A traumatológia is a hadikórházakban, a frontokon született?

– Ha lehet ilyet mondani, sokat profitált a harci körülményekből és a háborús sérülésekből, amikor számít, milyen gyorsan és mennyire véglegesen lehet ellátni egy sérültet. Nagyon remélem, hogy soha nem lesz szükségünk hasonlókat megtapasztalni és a tudásunkat harctéren kamatoztatni.

Ember fehér köpenyben

Az élet kegyetlen fordulatokra képes. Amikor rövid ideig – és többnyire valóban csak rövid ideig – azt hisszük, hogy minden tökéletes rendben van körülöttünk, minden kiegyensúlyozott és békés, mint egy tó tükre, amit csak gyenge szellő fodroz, könnyen elfeledjük, mennyire tünékeny az életünkben lévő jó. Összegezni a kocsmában szoktam. Olyankor szakítok magamnak némi időt arra, hogy gondolatban elbúcsúzzak azoktól, akiket a közelmúltban szertartásosan az utolsó útjára kísértem, s felköszöntöm őket egy korsó sörrel. Néha úgy érzem magam, mint egy háborús veterán, mert olyan gyakorisággal halnak meg a barátaim, mintha a fronton lennénk. Eszembe jut, amit a pap mond, amikor felszólítja a sírtól távozókat arra, hogy imádkozzanak a következőért, aki elmegy közülünk. És hisszük, hogy majd valaki más lesz az legközelebb. Én? Ugyan, dehogy.

A valóság időről időre arra figyelmeztet, hogy életünk nemcsak valószínűtlenül rövid, de kegyetlenül törékeny is. Néhány hete kénytelen voltam felfeküdni egy orvos keze alá, aki művészi módon kivágott belőlem egy öklömnyi darabot, de ezzel még könnyen megúsztam. Az elmúlt hónapokban két közeli hozzátartozómat is megkóstolta a rák, s bár az ő fejük fölé borult az árnyék, én sem láttam a napot tőle.

Csak idő kérdése, és mindannyian orvosi segítségre szorulunk. Szakemberekre, akik – mint ahogyan Szarvas József fogalmazott – ott járnak élet és halál mezsgyéjén.

Nem tudjuk, mennyi időnk van ezen a földi világon. Elég kevesen képesek úgy élni, mintha éppen az aznapi volna az utolsó, alig néhányan tudják minden nap fenékig üríteni az életöröm korsóját. (És most kivételesen nem a söröskorsóra gondolok.)

A legtöbben úgy rendezik be az életüket, mintha három volna belőle egymás után.

Ifjúságom egyik nagyképű és cinikus jampi vicce volt, hogy bár nem lehet minden nő a miénk, azért törekedni kell rá.

Most már ötvenkét évesen azt mondom, nem lehet minden nap a miénk. De törekedni kell rá, mert jön majd egy ember fehér köpenyben, és megcsóválja a fejét.

Tihanyi Tamás