Soproni, utca, festő, művész – Soproni Kiss Sándor képei az Igézőben hívogatnak

– Hallo, Künstler! Wie gehts du? – üdvözölték emígy Sándort Kismartonban, Bécsújhelyen meg máshol, a magyar–osztrák határon kicsit túl a városi korzózók. Huszonévesen sokat járt át „utcafesteni”, élőben akvarellezni a sógorokhoz. Az utca népe megszerette őt és festményeit, ők szólították először művésznek. A kimondott szónak pedig hatalma van.

Sándor 1973-ban született, ifjúkorát Sopronban töltötte, majd tanárképzőre járt Szombathelyre. Első kiállításai főiskolai évei alatt érték.

– Ott még nem merészeltem használni a festőművész szót, csak a képek alá írtam a nevemet. Ausztriában lassan megszoktam, hogy művésznek tekintenek. A későbbi kiállításokon már oda mertem írni, hogy festő és rajztanár. 28-30 évesen döntöttem el, hogy felvállalom, ami vagyok: festészettel foglalkozom, ebből is élek, ezt csinálom az időm nagy részében, akkor ez van – jelentette ki.

„Ebből is élek.” Kaptunk a szón: ó, a mai Magyarországon valóban meg lehet élni rajzból és festészetből? Sándor rajztanár Csákváron, az Esterházy Móric Általános Iskolában. Imád tanítani, ezt sosem engedte ki az életéből. Művészetében azonban voltak hiátus teli évek. Négy évvel ezelőtt váltott stílust.

– Ekkor vettem fel a Soproni nevet; egy magasabb polcra akartam helyezni azt, amit addig csináltam – magyarázta Sándor, aki a székesfehérvári Igézőben december 7-ig látható tárlatának festményeit elsőre a játékos jelzővel illette.

Újabb képeit először 2015-ben, a csákvári Vértes Múzeumban mutatta meg.

– Ők azt szerették volna akkor, hogy hagyományos képekkel jöjjek, akvarellekkel, tájképekkel, de én az új munkáimmal akartam megmérettetni magam – idézte fel.

Nagyon jók voltak a közönség visszajelzései.

– Ezután egyre-másra jöttek a lehetőségek, útjára indult ez az új történet. Azt mondják, hogy aminek energiát ad az ember, amire figyel, az elkezd működni – filozofált volna Sándor, mi azonban rútul visszarántottuk az anyagi valóságba…

– A kezdeti nehézségek után – az önmenedzselés és az anyagköltség sok pénzt felemésztett – szépen lassan átfordult, már pozitív a mérleg. Keresnek, vannak megrendeléseim, sőt törzsvevőim is, akik beleszerettek a képeimbe – ecsetelte a festőművész.

– 10-15 éve még nem törekedtem a maradandóságra, kísérleteztem. Ehhez az új irányhoz sok-sok filozófiai beszélgetésre volt szükségem, és bizonyos hitvilágok megismerésére, hogy aztán játékos köntösbe bújtatva filozófiai tartalmakat is bele tudjak csempészni a képeimbe – mesélt inspirációiról.

Sok festményére jellemző a mesélő jelleg. – Sokszor festek meg emberi kapcsolatokat, életutakat, benne buktatókkal, kiteljesedéssel – vázolta.

Valóban, számos festményén ajtók és kapuk mutatják a létezés be- és kijáratait, amelyek között az utcák életutakként ívelnek vagy kacskaringóznak…

Weöres Sándor gyermekversekbe rejtett filozófiája, József Attila költeményekbe bújtatott bölcselete és Hamvas Béla szemlélődő prózája is erősen hatott gondolkodására.

– A filozofikus tartalmakat költőktől lehet leginkább beemelni a festészetbe – vallja az alkotó.