Szakály Sándorral első világháborús vereségünk okairól is beszélgettünk

1919. február 3-án bizalmatlansági indítványt fogadott el Fejér vármegye a Károlyi-kormány után, illetve a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása előtt regnáló Berinkey-kormány ellen. Mekkora jelentőségű politikai tett volt ez?

– Úgy vélem, hogy Fejér vármegye politikai döntéshozói helytelennek tartották azt az irányt, amelyet Berinkey Dénes és kormánya képviselt. Hiszen arról volt szó, mi lesz Magyarország sorsa és helyzete a vesztes háború után. Élt egy naiv elképzelés, amelyben nagyon sokan osztoztak 1918 októberében: hogy majd Mihály – ahogy arisztokrata barátai nevezték –, akinek olyan jó kapcsolatai vannak az antanttal, biztos tud segíteni. Károlyi Mihály naiv módon azt feltételezte, hogy a sokat emlegetett wilsoni elvek megvalósulhatnak; ezeket egyébként a háború vége felé már az amerikaiak sem gondoltak komolyan. Másrészt: azért Károlyi kapcsolatai és viszonya nem olyan volt az antant politikusokkal, hogy megmondhassa nekik, mi történjék… Természetesen egész más volt az ország közepéről bizonyos dolgokat megfogalmazni, mert a megszálló csapatok ekkor nem itt voltak, hanem Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken és így tovább. Azt gondolom, hogy Fejér vármegye története szem­pontjából ez egy fontos és lényeges lépés volt. Én úgy érzékelem a magam részéről – aki nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel –, hogy figyelemfelhívásként kellett volna hatnia ennek a bizalmatlansági indítványnak az ország kormánya számára: valami más irányt kellene venni!

Eljutott-e mindez érdemben a kormányhoz?

– Ha máshogy nem, akkor a sajtó útján mindenképp. Hogy a kormány ezt mennyire vette komolyan, az más kérdés. Bár hozzá kell tenni, 1918 novembere és 1919 március között, majd az azt követő időszakban is, kaotikus állapotok uralkodtak az országban. Még azonos politikai véleményen lévők sem biztos, hogy mindent ugyanúgy láttak.

Mennyire volt megkötve a Károlyi-kormány keze?

– Károlyiék 1918. november 13-én aláírtak Belgrádban egy megállapodást, amely Magyar­ország esetében demar­kációs vonalakat határozott meg. Úgy vélekedtek az antant hatalmak, hogy az 1918. november 3-án aláírt padovai fegyverszüneti egyezmény nem Magyarországra, hanem az Osztrák-Magyar Monarchiára vonatkozott, ezért Magyarország esetében újra kell tárgyalni a kérdést. A Belgrádban meghatározott demarkációs vonalak az ország határain belül voltak, jelentős területeket idegen uralom alá juttattak, mégis reménykedtek az annexiómentes békében, ami egyébként, szerintem, álom volt. A győztesek a történelem során soha nem azért lesznek győztesek, hogy utána minden úgy maradjon, mint ahogy a győzelmük előtt volt. Naivitás uralkodott Károlyiékon. Nem a kezük volt megkötve, hanem a lehetőségeik voltak erősen korlátozottak. Azt feltételezték, hogy adott esetben a győztesek majd kedvezőbb módon bánnak a legyőzöttekkel, mint ami a későbbiekben megtörtént. Nem arról volt szó, hogy valaki előírt nekik valamit – értelemszerűen a fegyverszüneti szerződésen kívül –, hanem arról, hogy nem voltak megfelelő eszközeik az ezzel szembeni fellépésre, de nem is akartak: Károlyi békés megoldásra gondolt a háborús vereséget követően is. Károlyi az én megítélésem szerint naiv volt, és nem volt súlyos politikai személyiség, sem abban az adott időszakban, sem később.

Vannak, akik úgy vélik, el sem kellett volna mennie a magyar küldöttségnek Belgrádba.

– Nézze, különböző vélekedések lehetnek ugyanazon történelmi kérdésről. Hogy erővel kellett volna-e megmutatnunk? A kérdés az, hogyha elveszítettük a háborút, akkor milyen erővel tudtuk volna megmutatni a győzteseknek, hogy utána jól megverjük, legyőzzük őket? Én úgy látom, hogy mindenképp hasznosabb lett volna egy jelentősebb fegyveres erőt megtartani és fönntartani, és akkor a majdani béketárgyalásokon talán másképpen lehetett volna fellépni, de nehezen tartom elképzelhetőnek azt, hogy egy vesztes háború után, a szétesett Monarchiából önállósuló Magyarország olyan katonai erővel tudott volna föllépni, amivel megakadályozhatta vol­na mindazt, ami később Trianonban bekövetkezett. A háború végén a magyar katonák, illetve az osztrák-magyar haderő az országhatáron kívül állomásozott, de meg kell nézni, hogy az országban milyen volt az élelmiszerhelyzet, mennyi tüzelő-, fűtő és üzemanyag volt! A Monarchia nem volt képes arra, hogy a fronton lévő katonákat ellássa. Gazdaságilag is elveszítette a Monarchia háborút. Az egy másik kérdés, hogy vajon, ha itt van egy nagyobb ellenállás, akkor a britek és a franciák küldenek-e ide még plusz erőt. Itt jelentős számban nem voltak francia katonák. Rábízták úgymond a szerbekre, románokra, a szerveződő csehszlovák államra „a helyzet kezelését”. Azonban nem véletlen, hogy 1919 és 1920-ban a Horthy-korszak meghatározó személyiségei sem tudnak mást mondani akkor, amikor a békediktátumról volt szó, hogy elfogadhatatlan a számunkra, de nem tudunk mást tenni, mint aláírni.

Egy közelmúltbeli előadáson, a háború után megjelenő bolsevik sejtek mozgását elemezve arról hallhatott a fehérvári közönség, hogy voltak, akiknek nem volt fontos megvédeni az ország egységét, lévén úgysem kellenek már nemzetek.

– Úgy vélem, Károlyi Mihályék nemzetben gondolkodtak. Függetlenül attól, hogy Károlyit nem tartom tehetséges, fölkészült politikusnak, főleg nem államférfinak, de ő is azt mondta 1919 márciusában a Székely Hadosztályt meglátogatván Szatmárnémetiben, hogy nem, nem, soha nem írok alá egy olyan békeszerződést, amelyik szétszabdalja Magyarországot! Ne gondoljuk azt, hogy az lett volna bármely meghatározó politikai erő elképzelése, hogy Magyarország minél kisebb legyen, hogy szétdarabolják! Az 1910-es népszámlálási adatok szerint Horvátország nélkül az ország lakosságának 54 százaléka magyar nemzetiségű volt, 46 százalék nem! Ez a 46 százalék ragaszkodott-e ahhoz, hogy Magyarországon belül alakuljon a jövője, ha lehetősége nyílik rá, hogy önállóvá váljon? Az ország határainak megvédése az akkori területet és a határok hosszát tekintve elképzelhetetlennek tűnt. Nem volt önálló magyar haderő! Az akkori Magyar Népköztársaságnak egy új haderőt kellett volna szerveznie. Ezt önkéntes alapon szerették volna megvalósítani. Nehezen elképzelhető, hogy a román, a szerb, a horvát, a szlovák vagy a ruszin nemzetiségűek azt mondták volna, hogy ők az új magyar haderőben szeretnének katonáskodni.

Mit lett volna, ha a győztesek kisebb sebet ütnek rajtunk?

– Teleki Pál és munkatársai elkészítették az ún. vörös térképet, amely az akkori Magyar Királyság területét vörös színnel jelöli ott, ahol magyar többség volt. Ez a térkép a politikával foglalkozó magyar társadalom nagy része számára elfogadható lett volna. Szomorkodtak volna Árva vagy Turóc vármegyék elvesztésén, de legyünk őszinték, ott azért 1-2 százaléknyi magyar, ha volt. Ha a döntéshozókban az igazságosság is megfogalmazódik, akkor nagyon sok minden elkerülhető lett volna. Ezzel szemben olyan részeket is elszakítottak, ahol 95-100 százalékban magyarok éltek. Azt gondolom, hogy a háború, illetve a trianoni békediktátum során Magyarországot nemcsak legyőzték, de meg is alázták, s a megalázottságból az emberek sokkal keményebben próbálnak kitörni, mint egy egyszerű vereségből.