Az ember, aki egy életen át táncol – A felsővárosi Botos József a maga mögött hagyott évekről

Gyerekként Felsővárosban, zárt környezetben élt. Milyenek voltak a gyermekévek?

– Nehezek, 1944. március 19-én kereszteltek meg, akkor jöttek be a németek. Lebombázták a házunkat, később apámat kuláklistára tették, nem vettek fel sehova, még az óvodába se. A suliban ki volt adva a tanároknak, hogy a listás gyerekeknek egy osztályzattal gyengébbet kell adni. Szakmunkástanulóként kerültem a néptáncegyüttesbe, a közösség formáló ereje emelt fel a lelkem romjaiból.

Az általános iskolában a néptáncot szívügyének érző tanárnő foglalkozásain derült ki, hogy a parkett ördöge is lehet. Népszerű lett ezáltal a társak, a lányok előtt?

– Nem nagyon. Gondoljunk el egy vékony, sovány gyereket, aki a foci mellett megpróbálkozott a tánccal is. A szakmunkásképzőben a mesterem utálta a focit, nem engedett el az edzésekre, így maradt a tánc. Később az említett tanárnő, Pintér Mária megkért, hogy menjek vissza az iskolába táncot tanítani, és ettől kezdve tudtam, hogy ezt egy életen át kell játszani.

Ásó Pista és Pesovár Ferenc örökségét kellett továbbvinnie a művelődési központban. Örült, vagy megijedt a feladattól?

– A néptáncot tanulva végeztem el sorra az iskolákat, Vásárhelyi László, Andrásfalvy Bertalan, Martin György, Pesovár Ernő voltak a tanáraim, akik később a barátaim lettek. Velük dolgozhattam, a szellemiségük nagyon megfogott, nekik köszönhetően ragadtam meg e hivatás mellett. A nehézfémöntödei osz­tály­vezető-helyettesi állásomat hagytam ott kevesebb pénzért a Fejér megyei művelődési központért, de azt csinálhattam, amit valóban szerettem. A 70-es években kezdődött a táncházmozgalom, változott a tánc kultúrája. Fiatalokból építettem egy társulatot, szerencsére vevők voltak az újra, s ma már az UNESCO világörökség-listáján van a táncházmozgalom. Az Alba Regia együttes pedig igazán büszke lehet arra, hogy csak és kizárólag saját nevelésű szakemberei vannak.

A Fejér Megyei Népi Együttesből világjáró együttes lett. Milyen volt az „út”?

– Nehéz volt nyugatra kijutni, mi mehettünk, bár volt „kísérőnk”. Az elképesztő sikerek megráztak, felemeltek, boldoggá tettek bennünket. A műsoraink végén több ezer ember ugrott talpra, és éljenzett, nem győztük teljesíteni a meghívásokat. Volt, hogy a buszban aludtunk, az útiköltséget mi fizettük, de megérte, Európa-nagydíjat, Ázsia-nagydíjat és sok más elismerést kaptunk. Ez kultúránk erejét jelzi. Olyan egzotikus országokban tapsoltak nekünk, mint Kína, India, Dél-Afrika.

Aztán lett egy saját táncházuk…

– Mindenki segített, pártok, egyházak, magánemberek, funkcionáriusok. Mádl Ferenc például 32 millió forinttal támogatta az építést. Saját magunknak kellett megoldani az 1500 négyzetméternyi épület fenntartását, később megvalósítottuk a Királyi napok néptáncfesztivált. Nem volt fárasztó idehozni a világot, szívvel, lelkesen tettük a dolgunkat. Ha nem is koronáztak meg a királyi napokért, de elismerték munkánkat, önkénteseinknek meg a jutalom a siker, a közösség ereje volt.

Milyen lélekkel éli meg a napjait a „partvonal” mellett immár?

– Örömmel látom, hogy minden megy, működik. Változások vannak, ez természetes, hisz a fiatalok sok mindent másképp akarnak, mint mi. A lényeg, hogy a néptánc él. Hetvenöt évemből hatvanat végigtáncoltam, örülök ennek.

Régóta ismerjük egymást. Láttam, ahogy a felsővárosi ifjúból felnőtt lett. Felesége, a családja hogyan bírta ezt?

– A főállásom mellett hetente legalább háromszor próbákra kellett mennem, a fellépések évente ötven alkalommal jelentettek soknapnyi távollétet. Köszönet életem társának a lányok felneveléséért, az unokákkal való törődésért. Most könyveket írok Európa tánctörténetéről, a tánc korszakairól. Négy földrészt megjártam, ez az örökségem, ezt igyekszem továbbadni. Szép feladat, ami idősödő napjaimat megszépíti. A sors kegyeltje vagyok!