A jó kenyér titka a szívünkben rejlik – vallja a lajoskomáromi Wanderer Géza

Lajoskomáromban szinte önállósítja magát az autóm, a kereszteződésnél jól tudja az utat az Ozorai utca irányába. Egyenesen, aztán balra, és máris ott vagyok a pékség kapujában.

Wanderer Géza pékmesterrel legutóbb tavasszal a Sárbogárdi Kolbásztöltő Fesztiválon futottunk össze – Rétimajorban. Nem tévedés a helységnév, de ez egy másik történet.

A lajosiak asztalánál üldögélt, körülötte csupa-csupa finomság, kolbász meg sonka, szalonna és tepertő, amint dukál egy kolbásztöltő fesztiválon. Előtte a tálon meg kis malacfejet formázó bucihalom: persze, hogy a pékségből való. „Mégse járja, hogy ne hozzunk egy-egy szakajtóra valót az áruinkból” – biccentett akkor…

Vár most is, kezet fogunk, megöleljük egymást, beljebb invitál.

– Józsikám, már mondtam neked korábban, de meg ne orrolj érte, terád nyugodtan rád bízhatnám a pincekulcsot – mosolyog. – Tudom, hogy nem iszol, de egy kávét hozhatok?

– Köszönöm, Géza, már túl vagyok rajta, de te nyugodtan fogyassz, vagy borozgass…

– Hohó, én meg betartom, amit egyik öreg barátom mondott egykoron: aki délelőtt iszik, attól ne fogadj el tanácsot! Ha már délután lenne…

Közben befut a fia, a keresztségben szintén a Géza nevet kapta, a legkisebb fiúunokával, a négyéves Bencével. Lánya, Ildikó is megérkezik a nagylánnyal, később unokamenye az egyetlen dédunokával, az egyéves Annával. Felesége, aki még ma is a számlalevelek tudora, most az ágyat nyomja. Erzsébet asszony előző nap annyira serénykedett, hogy elbotlott, és bizony az estét a sürgősségin töltötték, rögzítőkötést kapott a vállára.

– Ükapám, Wanderer Wolfgang Lepsényben volt pék. Amikor 1840-ben az enyingi katolikus templomot avatták, egy lovasszekér kiflivel és zsemlével érkezett. A ceremónia után a péksüteményeket szétosztotta a nép között – meséli Géza. – Herceg Batthyány Fülöp ezért a nemes cselekedetéért magához kérette, és Lajoskomáromban egy félhely földet (20 magyar hold) és egy telket (1200 négyszögöl) adományozott neki. A famíliánk azóta is az Ozorai utcában él, nemzedékről nemzedékre.

Ildikó már korábban egy sűrű sorokban legépelt családtörténettel lepett meg, most is szóba kerül. Aztán régi fotókat, dokumentumokat bogarászunk.

A jó kenyér ismérvei – olvassuk az egyik kiadványban. „Jó kenyérnek azt tartjuk, mely domború, héja se nem igen lágy, se nem felette kemény, sárga vagy barna, de nem fekete égett. Nincs elválva a bélétől, a béle szívós, és nem morzsolódik, ha bélét benyomják, ismét felduzzad magától, inkább apró sűrű, mint igen lyukacsos, jó ízű, s még több napok múlva sem savanyú. A tejet felissza, mint a spongya, ha fenekét megütik ököllel, az egész kenyér egyaránt megrendül…”

A pékmesterséget bemutató egykori fotográfiák a munka egyes fázisait, a korabeli eszközöket mutatják. Gézából előbújik a mestervizsga bizottsági elnök (több éven keresztül töltötte be ezt a pozíciót, sőt, éveken át az országos szövetség megyei küldöttjeként is ténykedett), és vizsgáztat. Mi ez? – firtatja a fotókat forgatva.

Liszteszsák, mérleg, szakajtó, sodrófa, sütőlapát – sorolom magabiztosan. Aztán a parázskihúzónál és a krenclinél (hátikosár) elbizonytalanodom.

– A kenyérnek akkoriban nagy volt a becsülete – szögezi le csöndesen Géza.

Átballagunk a pékségbe, a műhelybe, az üzletbe. Ma már más ez a világ.

– Szinte a dagasztóteknő alatt születtem – veszi fel Géza újra a történet fonalát. – Édesapám 1936-ban nyitotta meg a műhelyét, amit 1952-ben államosítottak, csak 1966-ban kaptuk vissza, s az én nevemre került. (Néhány mondatban korszakokat hagyunk magunk mögött…) Akkoriban a megyében négyen voltunk sütőipari kisvállalkozók. Azóta egy napot sem állt a pékség, folyamatosan dolgoztunk, dolgozunk. (Hirtelen utánaszámolok: ez bizony három évvel meghaladja már a fél évszázadot!)

Wanderer Géza a fehérvári inasévek után Budapesten elvégezte a technikumot, s vele párhuzamosan zeneiskolába is járt. A zene, a népszerű dallamok, a tangóharmonika (most is előveszi Hohner harmonikáját) ugyanúgy hozzátartoznak a mindennapjaihoz, mint ahogyan a frissen sütött kenyér illata. No meg a szőlő és a borospince a Fülöp-hegyen.

Géza-kenyér – így emlegetik ízletes portékáját a környékbeliek. Fia a főmérnök, lánya a főkönyvelő, ő meg a nyugdíjas – egyszerűsíti le a dolgokat.

– Megváltoztak az étkezési szokásaink: a kenyerünk sokféle, magvas meg más, a temérdek péksütemény lekvárral és csokoládéval ízesített, de nem véletlenül a kenyér, a búza után, az életet és az otthont jelenti ma is – húzza ki magát az egyik kemencénél. No, nem a búbos, az elektromos előtt…

Hetvenhat esztendővel a háta mögött az életben az egyik legfontosabb dolognak a barátságot tartja. És külön örömmel tölti el, hogy gyermekeinek és unokáinak átadhatta, átadhatja összes tudását.