Szima Viktória humorral is átszőtt előadásán ismét lekötötte a közönség figyelmét

A Higiénia a műtőasztalon című előadás nyitóképe egy középkori műtétet ábrázoló festmény volt: a lefogott beteg fejéből a sebészorvos a bolondság kövét akarta eltávolítani. Az orvos minősítés a sebészekre persze abban az időben nem vonatkozott, hiszen amellett, hogy lenézett, piszkos, véres szakmának tartották, sokáig nem is létezett külön sebészképzés. Mindenkit sebésznek tartottak, aki valamilyen műtéti beavatkozást végzett, legyen az kirurgus, javasember, vagy felcser.

Az ókori Mezopotámiában már leírták a sebkezelés 3 fő lépését és Hammurapi törvényoszlopán 10 paragrafus is foglalkozott a műtétekkel

Bizonyított, hogy már az ősember is műtött. Sőt, több őskori koponyaleleten is van nyoma olyan beavatkozásnak, amelyen az ember nemcsak átesett, de túl is élte azt. Ez pedig nem volt kis szó abban az időben, amikor sem az érzéstelenítés, sem a fertőtlenítés, sem pedig a beteg sebének utógondozása nem volt biztosított. Sőt, ezek még csak szóba sem kerültek, hiszen nem álltak rendelkezésre azok az ismeretek, amelyek összefüggésbe hozták volna a betegek – akár sikeres – műtétje után bekövetkezett halálát és a fertőtlenítést. Az orvosok anatómiai és sokszor a betegségekkel kapcsolatos tudása az ókorban sok területen igen magas szintű volt, köszönhetően a boncolásoknak, illetve a mumifikálási eljárásnak. Az egyiptomi piramisokban fennmaradt ábrázolásokból az is kitűnik, hogy a műtéti beavatkozásokhoz használt eszközök sok szempontból hasonlatosak voltak a modern sebészetben is használt alapeszközökhöz – kések, ollók, fűrészek, csipeszek, kanalak, kampók, és így tovább. A műtétek alatti bódításra viszont úgy tűnik, csak a középkorban került sor ópium, nagyobb mennyiségű bor, vagy mézes sör alkalmazásával, esetenként pedig fadarabot tettek a beteg szájába, hogy fájdalmában arra harapjon rá. A higiénia azonban ebben a korban egyáltalán nem volt szempont.

A műtétet végző személy puszta kézzel, utcai ruhában végezte a beavatkozást. Ha a beteg túl is élte a műtétet, nagy eséllyel belehalt valamilyen fertőzésbe, amelyet a környezetből, a sebésztől, netán saját magáról kapott – abban az időben ugyanis ritkán, vagy egyáltalán nem tisztálkodtak. Ennek fényében érdekes tény, hogy az ókori Mezopotámiában már felismerték a sebkezelés 3 fő lépését: a sebtisztítást, a seb gyógyító anyagokkal történő ellátását és annak bekötözését. Hammurapi híres törvényoszlopán pedig 10 paragrafus is foglalkozott a műtétekkel. Egyiptomban penészes kenyeret tettek a nyílt sebre – a Penicillint jóval később felfedező Flemming is a penész hatását figyelte meg –, valamint borsmentát, mézet és citromot használtak fertőtlenítésre. Ám mindez a tudás, mint oly sok más is köddé vált a sötétnek nevezett középkorban. A sebkezelés fontossága csak a 17. században került elő ismét, amikor a német sebészet atyjának tartott Wilhelm Fabry olyan krémeket kísérletezett ki, melyek csökkentették a hegesedést: tyúk- és medvehájat, virágok illóolaját, tojássárgáját és össze-

zúzott gilisztákat kevert össze. A nagy áttörést aztán az a felfedezés hozta meg, mely szerint a sebek elfertőződését mikrobák okozzák – ebben nagy szerepe volt Semmelweis Ignácnak is. És ez az a pont, ahonnan szép lassan elkezdődött az orvosok beöltözése, az eszközök sterilizálása, a műtött testrész fertőtlenítése, és hangsúlyt helyeztek a higiénikus környezetre is.