Ha egy kicsit lazábbak – Az én kis hűtőkamrámat játszották a Pelikán Udvarban

A darabot a Nagyváradi Szigligeti Színház vendégjátékában, 2017 tavaszán már bemutatták Magyarországon, ám a hazai sajtóban akkor megjelent egyetlen terjedelmesebb kritikában, mint léckerítés kontúrjai ellenfényben, csupán a recenzens befogadói korlátai körvonalazódtak, nem a darabban rejlő lehetőségek. Ezt (is) figyelembe véve becsületes bátorságra, míg a darab jelentőségét tekintve kézenfekvő szakmai józanságra vall a Vörösmarty Színház vállalkozása. Pommerat darabjának színpadra állításával a Szikora János vezette intézmény kulturális jelen időbe helyezte Székesfehérvárt. Igaz, nem először, de ezúttal nem csak országosan. E büszke ténnyel abszurd, és így termékeny reláció­ban áll az, ahogyan a kérdéses napon, 19 óra előtt pár perccel, a Pelikán udvarban, a rétegekben hámló vakolat alatt, a hazai ősbemutató tanácstalanul forgolódó, láthatóan messziről érkezett publikuma a színház bejáratát kereste.

Odafönn azonban, a stúdiószínbe lépve, az „üres tér” vibráló varázsa egy csapásra semmivé tette a hétköznapok inerciáit.

A hazai publikum előtt még tán kevéssé ismert Joël Pommerat-ról, a jelenkor egyik legfontosabb európai színházcsinálójáról, az 56 esztendős roanne-i szerzőről nemrég az egyik francia adó készített portrét, amely munka közben mutatta be a törékeny alkatú férfit.

Például amint megérkezik egy börtönbe, ahol – afféle tapasztalatszerző gyakorlatként – a rabokkal, raboknak csinál színházat. „Azt szeretném, ha egy kicsit lazábbak lennétek” – instruálja a téglaarcú sitteseket fürkésző, barna szemekkel. A szokatlan kontextusban új értelmet nyerő mondatában ott a színház esszenciája. Pommerat egyébként bő 20 éve él szimbiózisban saját társulatával, akiknek ír és akiket rendez. Darabjai jórészt belső, szinte családi használatra szánt szövegek. Innen olvasva jobban érthető Novák Eszter kijelentése:

„A szerző, Joël Pommerat különös alak, nagy szerencse, hogy odaadja a szövegeit rendezésre.” De ha már a szöveg került szóba: elegáns gesztus volna, ha a dramaturgé (Kárpáti Péter) mellett a magyarítók neveit (Forgách András fordító, Maruszki Judit lektor) is megemlítené a színház (honlapja) a darabbal kapcsolatban. Megérdemelnék.

A színművet 2011 márciusában mutatták be a párizsi ­Odéon épületében, és mint a magyar nyelvű beharangozókban olvasható: a szerző megkapta érte a Moliére-díjat és a francia kritikusok éves elismerését. Novák Eszter, aki a darabbal korábban, a Szigligeti Színház művészeti vezetőjeként már közeli kapcsolatba került, rendezésében az eredetileg improvizatív művet bevonalkázott térben, mérnöki pontossággal, mintha milliméterpapíron helyezte volna el (látvány: Zeke Edit, Czakó Zsolt).

Ahol a csempe­fugák vonalhálójában mozgó karakterek, ha jön az impulzus, egy pillanat alatt változnak át robotszerű, stilizált bábokká a vonalak-fonalak végén (jelmez: Őry Katalin). A váltások pedig óraműpontosak. A rekesztologatás balettje, a tér bemozgása szintúgy (koreográfia, mozgás: Blaskó Borbála). A villanella tán az egyik legkötöttebb versforma: itt is valami hasonlót láthatunk. A kiszámított mozgásszínházi precizitás azonban olyan kiszámíthatatlanul érvényes zsigeri játékkal párosul, hogy a karakterek szinte azonnal magukba szippantják az őket megformáló esetleges emberi lényeket. Akik, ebből következően: kiváló színészek. Az Estelle (Tóth Ildikó) és Blocq (Kuna Károly) ellentétpár között feszülő erőtérbe helyezett hét alak másrészről mozdulatlan. Nem jutnak el sehonnan sehová. Kockázatkerülő gyávaságuk konzerválja őket. Es­telle és Blocq sem hősök, csupán körülményfüggetlenek. Így ők valamiképp, áttételesen mégis csak egymáshoz érnek. Blocq szeretne végre máshogyan látni, Estelle pedig eleve tud máshogyan látszani. De ez csupán egy az értelmezés kínálkozó rétegei közül.

Pommerat rutinos: minden pofon után bátorítóan megpaskolgat. Estelle barokk opera­szerű álma az állattá váló színészekről, majd rá a kijózanító kivitelezés a darab (egyik) olyan pontja, ahol torokszorítóan muszáj (volt) rázkódva röhögni. Az elsőnél jóval rövidebb(nek ható) második felvonás ugyanakkor talányos banalitásba fordulva ért véget. Nem, még csak véget sem ért: abbamaradt. A szálakat a szerző (rendező?) oly gyorsan varrta el, hogy kiviláglott: valójában nem történt semmi sem. Igaz, a mottó eleve ezt ígérte: „Az életben minden csak fikció.”

A meglepetés másnap reggel éri a nézőt, amikor a sarki boltba lépve az a baljós érzése támad, hogy valamiképp új viszonylatba keveredett ezzel a banális helyszínnel. Aztán, amint a nap halad előre, esetleg, villanásszerűen egyre több élethelyzetével. Más viszonyba. De ez így is van jól, hiszen – amint Joël Pommerat az Odéon-béli ősbemutató kísérőszövegében írta: „A néző nem betolakodó. Ő az, akiben valóra válik a gesztus és a szó. Benne végződik a valóságalkotás folyamata, benne érik teljessé az, amit a pillanat kinyilatkoztatott.” Ha esetleg mégsem, akkor idézzük föl újra a szerző hozzánk intézett szavait: „Azt szeretném, ha egy kicsit lazábbak lennétek”.