A Hosszú temető ötvenhatos mártírjai – Poklosi Péterrel beszélgettünk

A barátság régi, amit a hasonló érdeklődés, a beszélgetések és a sok közös hallgatás tapasztott tartóssá az évek múlásával.

Amikor legutóbb felhívott, két emlékem ugrott be képzeletem színpadának deszkáira róla. Sok éve egyszer a pákozdi Don-kanyar Emlékkápolna tövében találkoztunk: azért tudom, hogy nem a közelmúltban lehetett, mert olyan telek, mint abban az évben, már jó ideje nincsenek. A dermesztő fagyban megálltam mellette, ő szótlanul rám nézett, majd kabátja belső zsebéből előhalászott egy ­pálinkásüveget és az orrom alá dugta. Az életemet mentette meg akkor az a korty. Aztán megtörtént, hogy a Berényi úti temetőben egy olyan sírt tárt fel, amiben magyar katonák egykor egymásra dobált földi maradványai feküdtek. Amikor a gödör mellé értem, éppen egy félig már szétporladt bakancsot emelt ki a sírból: benne a lábszárcsonttal.

Minap azt mondta, a fehérvári városvédők egyesületének nevében hív temetői sétára annak okán, hogy az elmúlt hónapokban több sírt is felújítottak, rendbe hoztak, s közöttük ott van néhány olyan áldozat nyugvóhelye is, akik az ötvenhatos események során veszítették életüket.

Elindulunk az úton, a keresztek egyiktől a másik sírig kísérnek, miközben fejünk felett esőfelhő fenyeget, a Palotai út felől pedig autók zaját gördíti felénk az őszi szél.

Aztán Péter megtorpan.

– Na, megérkeztünk: ő volt ifjabb Ughy Gáspár, aki 1956-ban Budapesten halt meg. Az édesanyja elmesélte nekem, hogy januárban tudta csak hazahozni a fiát. A holttesteket kint tartották a kórház udvarán, de ez nem okozott gondot, mert hideg idő, erős fagy volt. Keresgélnie kellett, hogy a sok-sok koporsó közül melyikben fekszik az ő fia. Gáspárt valamilyen megbízatással Székesfehérvárról küldték el Budapestre, ahol egyenesen a Móricz Zsigmond körtérre ment. Akit keresett, azt még megtalálta, de aztán megsebesült, aknaszilánkokat kapott. Nem halt meg azonnal. Az ápolónő még értesíteni tudta az édesanyját itt Fehérváron, aki felutazott hozzá és beszélt vele. Utána halt meg, talán a karjaiban, ezt már nem tudom…

Továbbindulunk, miközben Péter az édesanyáról, az Ughy néniről beszél, akit nagyon sok „ősfehérvári” ismert, hiszen zarándoklatokat szervezett.

– Ezeket az utakat a hatalom oldaláról nem nézték jó szemmel. A házuk elől indultak el, és még a sekrestyéből is felvitték a székeket a buszra, a középső járatot is telerakták, hogy minél többen elférjenek. Ha egy rendőr ma ilyet látna, agybajt kapna… De, hála Istennek, soha nem lett bajuk.

A következő ötvenhatos sír ifjú Gánya Gézáé. A fényképnek csak a helye van meg a sír­emléken.

– Sajnos nem került elő fotó róla – jegyzi meg Poklosi Péter. – Amikor az ember ilyenekkel foglalkozik, mindenféle élményei vannak. A testvérével beszéltem. Ahhoz, hogy egy sírhoz hozzányúlhassak, a család engedélye kell, mert ha él még valaki rendelkezési joggal, akkor én egyedül nem dönthetek, nem kezdhetem el a felújítást. Kerestem a házat a Királykút mögött, valahol a negyedik emeletre másztam fel, mert lift nem volt. De végre megtaláltam a testvért, aki aláírta, hogy engedélyezi a munkát. Én se vagyok már fiatal, de nekem ő bácsi volt, s megkérdezte: tessék mondani, odaírhatom, hogy köszönjük szépen? Mondtam erre, hogy oda.

Megkérdezem Pétert, tudta-e pontosan, hogyan halt meg a testvére?

– Arról sajnos nem sokat mondott, csak annyit, hogy Gézát a tiszti klub konyhájában lőtték agyon. Tehát még csak az sem történt, hogy az ablakból lövöldözött volna pisztollyal a tankokra, nem… De ha abban az időben az Iván bement az ajtón, akkor annak gyakran ez lett a vége.

Amikor a következő ötvenhatos sírhoz érünk, egy mellette lévő síremléken mindenfelé lövések nyomait látjuk: második világháborús sérülések.

– Itt akkora harcok voltak, hogy még… – csóválja a fejét Péter.

Az ötvenhatos mártír, Szabó János nevét egy rózsaszínű sírkőről olvassuk le.

– Úgy találtuk neki a követ, mert félre lett dobva és nem lehetett már tudni, hogy kié volt, hová való. Rendbe raktuk, ráírtuk a nevét, és most itt van… Szabó János árva gyerek volt, a szállásadójával beszéltem. Sárbogárdon, a váróteremben lőtte le egy orosz. Nem akart ő semmit, sem ellenállni, sem harcolni, csak éppen várta a vonatot, hogy hátha haza tud jönni Fehérvárra… Hát nem sikerült neki. Az egyesület rendbe tette a sírt, tekintve, hogy nem voltak fellelhető rokonai. Felírtuk rá azt is, hogy „Szovjet golyó áldozata”, mert most mi ezt még tudjuk, de harminc vagy ötven év múlva már senki nem tudja majd. Hát tudják meg. És ne felejtsék el.

Közben olyan sírokhoz érünk (már szorosan a Palotai út, a kerítés mellett vagyunk), amelyekben Székesfehérvár második világháborús bombázásai során meghaltak nyugosznak. Az egyik mellett Péter végigmutat a soron:

– Ide egymás után a bombázás áldozatait helyezték el, csak sok helyen már rátemettek az eredeti sírokra. De ezekre nem: itt fekszik két gyerek is…

Döbbenten állunk. Aztán odébb lépünk, ahol egymás mellett két sír domborodik, mindkettő alatt ötvenhatos áldozat pihen. Péter a jobb oldali sírra bök:

– Vele szemben egy kicsit felemás érzésekkel vagyok. Ő ugyanis rendőr volt, akit civil ruhában kiküldtek a Szabó-palotából a tüntető tömegbe, hogy nézzen körül, kit kellene később lefülelni… Csak hát ő is kapott egy orosz lövést, mert a golyó nem válogat.

Mindez a Szabó-palotánál történt. Csurgai Horváth József barátom ezt írta az „Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.” című könyvében: „A forradalom egyik tragikus székesfehérvári eseménye 24-én este hét óra körüli időpontban történt, amikor a főként fiatalokból álló tömeg a belvárosban tüntetett. Amikor az egyre gyarapodó sokaság a Sztálin út és a Vörös Hadsereg út sarkán álló úgynevezett Szabó-palotához, az ÁVH székhelyéhez vonult, eldördült a sortűz, amelyben hatan vesztették életüket és többen megsérültek. A hivatalos állásfoglalás szerint: »A békésen tüntető tömegben a provokátorok részéről lövések hangzottak el. A karhatalmista alakulat ezt követően riasztólövéseket adott le, majd az odaérkező szovjet páncélosok a tömegbe lőttek.« A szemtanúk és a résztvevők beszámolói alapján másként történt: egy könnygázgránátot dobtak a székházból a tüntetők közé, mire azt a fiatalok visszadobták, így a gránát a karhatalmisták között robbant fel. Erre érkezett válaszként a sortűz, amelynek során többen megsebesültek. A Pirosalma utca sarkán ekkor egy orosz páncélkocsi állt, amelyet az orosz lakók védelmére rendeltek ki, és amely a sortűz láttán azonnal tüzet nyitott a tüntetőkre. Az áldozatokat hátulról érték a lövések, hiszen ekkor a tüntetők már a karhatalmisták géppisztoly­tüze elől menekültek.”

A rendőr melletti sír Gumpl Józsefé. Az ő neve szerepel legfölül azon az emlékművön, amit minden esztendőben a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján is megkoszorúznak.

– Gumpl József ugyanúgy árva gyerek volt, mint Szabó János, így aztán a sírján csak egy egyszerű fakeresztet találtunk. Szerencsére valakitől kaptam egy szép, vasból készült feszületet, amit rendbe hoztunk, s ide helyeztünk, majd csináltattunk egy gránittáblát is. Ráírtuk, hogy „Szovjet sortűz áldozata”. A már említettek miatt, mert most még tudjuk, mi történt vele, de évtizedek múltán erre máskülönben már valószínűleg senki nem emlékezne.

Állunk a két sír mellett, azok fölött, akiket ugyanoda sodort a véletlen meghalni. Egyiküket az érzelme, a dühe, talán a kíváncsisága vezette, a másikat utasították, vagy sosem volt hazafi. Lehet, hogy a sortűz pillanatában is egymás mellett álltak vagy szaladtak, de ezt persze nem tudhatjuk. De az biztos, hogy most már mindig egymás mellett fekszenek majd, mindörökké az elmúlásban és még egy ideig az emlékezetben.