Vadász Imre 34 év után tér vissza a Bernabeu Stadionba

Hatvan év. Sok vagy kevés?

– Elszaladt az idő, ez a jó kifejezés. Minden rendben van, egészséges vagyok, néha kispályázom. A térdeim nem nagyon bírják, de lábteniszezni szoktam Csrepka Tamással, Palánki Csabával, Berki Tiborral, valamint Müller Csabával. Ha valaki nem ér rá, akkor is ki tudunk állni. Érdekes karrier az enyém: amikor Fehérvárra kerültem 1974 őszén, 14 évesen, nem volt kapcsolatom a futballal. Előszálláson születtem, Dánieltelepnek hívták a helyet, ahol felnőttem, most Daruszentmiklós, Fehérvártól 56 km, Mezőfalva és Dunaföldvár között, Fejér megyében, a tolnai megyehatáron. Az Ybl Miklós Szakközépiskolába kerültem, tanulási célzattal.

Annak idején az iskolai csapatban sem futballozott?

– De igen. Voltak alapjaim, igazolt sportoló nem voltam, de mezeifutó-viadalokon szerepeltem, az iskolai bajnokságban játszottam, a környékbeli iskolák ellen, jól ment. Felfigyeltek rám, felső tagozatos iskolás lettem, Szabadegyházára hívtak, a dunaújvárosi Lipták Misi bácsi ott tanított, jó csapatot akart építeni. Költöznöm kellett volna, amit nem vállaltam. A szüleimet meg sem kérdeztem, nem akartam kimozdulni a körülbelül ezerfős falumból. Az Yblben gépésznek tanultam, 14 évesen nem tudtam eldönteni, mivel akarok majd foglalkozni felnőttként.

A focipályán lelt otthonra.

– Elkezdtem a sulit, Borbély László volt a testnevelő, valamint a Vidi serdülő első csapatának edzője. Testnevelésórán látta, jobb helyen van nálam a labda, mint néhány társamnál, mondta, jelenjek meg a piros-kékeknél edzésen. Persze, nem azonnal az iskolakezdés után. Ügyes voltam más sportágakban is, a kosárlabda sem ment rosszul a tesiórákon. A tanárom mégis tornászt akart faragni belőlem, csináltam a szertornát, de nem szerettem. Elsős voltam, tavasszal kezdődött a városi középiskolás-bajnokság, jól ment a foci, Borbély mondta, a következő edzésen legyek ott a Sóstói Stadionban. Így indult a futballistakarrierem, a Videoton volt az első csapatom, 15 évesen. Gyorsan bekerültem a csapatba, nem volt feltűnő, hogy előzőleg nem szereztem alapokat. Én ösztönből futballoztam.

Példaképe volt?

– Nem rajongtam igazán senkiért. A Vidit először 1972-ben láttam, eljöttek Mezőfalvára, pályaavatóra. Elmentünk hárman, két falubeli sráccal, akikkel fociztam, akkor láttam először komoly együttest, gyönyörű szerelésben, Fejes Gábort, Kovács Józsefet, Nagy II. Jánost és a többieket. A Vidi már piros-kékben játszott, de akkor kék-feketében léptek pályára, mint az olasz Inter. Arra gondoltam, illetve inkább csak álmodtam, 12 évesen, milyen jó lenne egyszer ilyen körülmények között futballozni. Pár évvel később bekövetkezett.

Végigjárta a ranglétrát.

– Pörögtek az események, 20 évesen már élvonalbeli futballistának mondhattam magam. 1976-ban országos ifi bajnok lettem. Az összes korosztályt figyelembe véve, az volt a Vidi első bajnokcsapata. Disztl Péter, Borsányi István, Olajos Sándor, Nagy Tibor volt a társam, érthetően alig tudtam bekerülni, egyéves futballmúlttal. Az ifi után a tartalékbajnokság következett, a felnőttből visszajátszott Garamvölgyi Lajos, Szalmássy Tamás, amikor nem fértek be az első keretbe. Komoly bajnokság volt az úgynevezett tarcsi is, rengeteg, nagy tudású idősebb játékossal, Bene Ferenc, Páncsics Miklós ellen is futballoztam. A Vidiben 1980 novemberében mutatkoztam be Zalaegerszegen.

Nyilván győzelemmel.

– Nem, kikaptunk 3-2-re. Lantos Mihály volt a vezetőedző, Verebes József a segítője, nyolc percet játszottam. Verebes vette át a csapatot, nála kezdőember lettem. Csongrádi Feri – ő akkoriban már válogatott kerettag volt –, Májer Lajos és Szabó József korábban lett biztos pont, aztán Verebes öt fiatalt épített be, Disztl Pétert, Disztl Lászlót, Horváth Gábort, Novath Györgyöt és engem. Jól szerepeltünk, őszi elsők voltunk az 1980–81-es szezonban, bevonultam katonának, Tatára kerültem, nem játszhattam bajnokságban. Fél év után leszereltem, még több lehetőséget kaptam, Karsai László ugyanis Ausztriába, Eisenstadtba igazolt. Verebes után Szentmihályi Antal lett az edző, Magyar Kupa-döntőt játszottunk Szekszárdon, 2-0-ra kikaptunk az Újpesttől. A lilák sok sérülttel álltak fel, mégsem tudtunk győzni. Molnár Ferenccel majdnem kiestünk, aztán érkezett Kovács Ferenc. Vele 3. helyen végeztünk a bajnokságban, indulhattunk a nemzetközi porondon és jutottunk az UEFA-kupa fináléjáig.

Amit azóta is emlegetnek a magyar futballban.

– Pedig nehezen indult, a Dukla Praha ellen itthon 1-0-ra nyertünk, idegenben kihúztuk gól nélküli döntetlennel, Disztl Peti megsérült, Koszta Jani ugrott be helyette, remekül védett. A Paris St. Germain ellen idegenben óriási meccset játszottunk, 4-2-re nyertünk. 4-0-ra is vezettünk, nagyon jól fociztunk. Itthon megismételt meccsen – az első köd miatt félbeszakadt – Májer góljával továbbmentünk, következett a Partizan Beograd. Magabiztosak voltak, itthon 5-0-ra nyertünk, ott 2-0-ra kikaptunk.

Jött a Manchester United a negyeddöntőben.

– Az Old Traffordon 1-0-ra kikaptunk, az angolok óriási fölényben játszottak, bravúros vereség volt. A visszavágón tartalékosan álltunk fel, az ellenfélnél világsztárok ültek a kispadon is. Csatárunk nem is volt, két középpályás alkotta a támadó szekciót, Burcsa Győző és Palkovics István. Wittmann szabadrúgásával 1-0-ra nyertünk, a hosszabbítás nem hozott gólt, jöttek a tizenegyesek.

Vadász belőtte az utolsót.

– Gömöri Ottó kihagyta, az ellenfélnél Stapleton hibázta el, a rájátszásban Disztl megfogta Albiston lövését. Én következtem, a pillanatot nem felejtem el soha. Kovács Feri bácsi szólt Borsányinak, rúgja ő. Jelezte, nem vállalja, Horváth Gabi sem, az edző intett, én jövök. Az igazság az, nekem sem volt túl nagy önbizalmam, de odaálltam és a bal alsó sarokba helyeztem. Rúgtam én előzőleg büntetőket, szívesen tettem, de a MU ellen odaállni azért nem volt hétköznapi dolog.

A Zeljeznicar ellen álomszép akciógólt lőtt kapásból.

– Az elődöntő odavágóján szereztem életem legfontosabb találatát a bosnyákok ellen. Burcsa és Disztl Laci gólja után Skoro szépített, támadott a Zeljo, a 83. percben találtam be. A visszavágón hamar elkótyavetyéltük az előnyt, szerencsére a rendes játékidő végén az előrehúzódó Csuhay betalált. Készülhettünk a Real elleni döntőre. Itthon 3-0-ra kikaptunk, négy kezdőember hiányzott sérülés és eltiltás miatt, Csongrádi, Csuhay, Szabó és Májer. A visszavágón komplett csapattal álltunk fel, Májer góljával 1-0-ra nyertünk.

Két évvel később távozott Zalaegerszegre.

– Másfél évet játszottam ott, onnan igazoltam az MTK-hoz, akikkel két bajnoki címet buktam el, az egyiket egy góllal. Törőcsik Andrással szerződtem oda, Verebes hívott bennünket. A Hungária körútról tértem vissza Fehérvárra 1990-ben, Burcsa Győző lett a Vidi edzője. Négy évet fociztam itt, megsérültem, felépültem, de 34 évesen már nem kaptam új szerződést. Olaszországba mentem dolgozni egy faipari céghez. Két évvel később jöttem haza, Szabadegyházán futballoztam. Kuti Tamás támogatta, vezette a klubot, nála helyezkedtem el dolgozni, valamint fociztam négy évet. Az NB III-ban játszottunk, Szabad Föld Kupa-döntőt vívtunk. Kevés játékos mondhatja el, játszott MK-finálét, Szabad Föld Kupa-döntőt és UEFA Kupa-döntőt, ráadásul mindegyiket elvesztettem. A focitól Velencén, 48 évesen búcsúztam, megyei bajnoki címmel. Aranyérmem csak az ifista időszakból van.

Van hiányérzete?

– Igen, az MTK-val nagyon közel voltunk az aranyhoz, végül az Újpest lett a bajnok. A Váccal játszottunk, ha döntetlenre végzünk, mi vagyunk az elsők, a Vác viszont kiesik. 2-1-ra kikaptunk a Duna-parti településen, ők bennmaradtak, mi elbuktuk az elsőséget. Többször voltam válogatottkeret-tag, Verebesnél, Garami Józsefnél, 1987-ben egy félidőt melegítettem Glasgow-ban Skócia ellen, de nem álltam be. Olimpiai válogatott viszont 13-szor voltam.

A futballal jelenleg is van kapcsolata, a MOL Fehérvár FC U10-es együttesét irányítja Csrepka Tamással.

– Ő a vezetőedző, én a segítője. Nem vagyok főállású tréner, egy szállítmányozási cégnél dolgozom. Ha ráérek, megnézem a Vidi hazai bajnoki meccseit. Követem az eseményeket, nem csak a hazai focit, a nemzetközit is. A páromtól a 60. szülinapomra kaptam ajándékba, hogy rövidesen, 34 év elteltével visszatérhetek a Bernabeu Stadionba, spanyol bajnokira. A kinti meccs után a Real zászlaját megkaptam egy helyi drukkertől, 1985 májusában, azóta őrzöm. Rúd is tartozott hozzá, azt nem hozhattam magammal a repülőn. Igazi ereklye, viszem magammal.